Brad

Amy jó csaj. Tényleg. Szép és nagyon jó a technikája (ide egy szemöldök-huzogatást képzelj, amolyan „tudod te, miről beszélek” stílusban). De soha nem érheti utol Jessica Edisont. Az a lány egy istennő! Ez már akkor feltűnt, amikor hetedikben utána szóltam a folyosón, mert elejtette az egyik jegyzetét. Emlékszem, már akkor a hátsóját bámultam, mert olyan gyönyörű alakja volt, hogy te is csorgattad volna a nyálad! Megpördült. Hosszú, fekete haja csak úgy szállt körülötte. Kék szemében pajkosság csillant, amikor rám nézett. A ruhája őrjítően nézett ki: egy szűk, fekete, ujjatlan felső, fekete csőfarmerrel és fekete bakanccsal. Karján, nyakában és fülében csillogott a milliónyi fekete ékszer. Eléggé „darkos”, de én totál beindultam tőle. Amy folyton rózsaszínben, meg csillogós, trendi cuccokban járt. Én viszont mindig is valami keményebbre vágytam. És egy rocker csaj nekem pont megfelelt volna. Csak jött Amy kilencedikben, és megcsókolt. Azt mondta, járjunk. Nem mondhattam nemet, nem vagyok szörnyeteg, de azóta is Jessicáról álmodoztam.

Aztán azon a héten, tizenegyedikben, amikor az az osztálytársunk, Toby (vagy ki) meghívott a bulijára, minden megváltozott…

- Zsír! Akkor ott találkozunk, Teddy. Na, lépek, még van egy kis elintézni valóm – mondtam, majd kikerültem a srácot, és Jameshez léptem.

- Cső!... Mi van? – kérdezte gyanakvó tekintettel. Ovi óta legjobb barátok vagyunk, szinte olvasunk egymás gondolataiban… Fú, azért ezt soha nem mondanám ki hangosan, rohadt ciki lenne.

- Jessica – mondtam egyszerűen.

- Uhh, szívás... – húzta el a száját. Na, nem megmondtam?

Pár másodpercig némán álltunk egymás mellett, aztán James rám nézett: - Most a didkóit bámulod, igaz?

- Olyanok, mint két hihetetlenül szimmetrikus laszti – merültem el a látványban ábrándozva.

- Jah… - értett egyet, majd felröhögtünk. – Koccolj! – összeütöttük az ökleinket, majd James otthagyott, hadd „olvadozzak” magamban.

Órák után felvettem a bundás kabátomat, és a táskámat a fél vállamra akasztva elindultam a hóesésben haza. Amy szerencsére vásárolni ment a barátnőivel, így tudtam magamban gondolkozni, és nem kellett az idióta fecsegését hallgatnom. Egy kihalt utcában lépkedtem, és azon gondolkodtam, hogy miért nem Jessicát választottam tavaly…

Hirtelen valaki ráugrott a hátamra, és befogta a szemem. Forgolódtam, és próbáltam lefeszíteni az ujjait a szememről, hogy lássak valamit, de nagyon erősen kordában tartott. És ami még cikibb, hogy a támadóm egy lány volt. Ezt két dologból gondoltam: az egyik, hogy túl könnyű, és kistestű volt egy fiúhoz, a másik, ütősebb érv, hogy a mellei a hátamhoz nyomódtak, ahogy rángatóztam alatta.

- Szállj már le rólam! – kiabáltam, mert mást már nem tudtam csinálni.

Mire végre lecsúszott rólam, teljesen kikészített. Szédülve, kifáradva és megalázva fordultam hátra, de végig csak arra tudtam gondolni, hogy engem, Brad Thompsont, kicsinált egy lány. Amikor megláttam a támadómat, elakadt a szavam.

- Jessica?

- Na? Jó voltam, nem? Simán megülnék egy bikát is! – vigyorgott kipirultan. Annyira szexi volt, hogy már majdnem én vetettem magam őrá. Fekete haja csapzottan állt szerteszét, miközben kis hópelyhek szálltak rá, és olvadtak el. Kék szeméből büszkeség sugárzott. Dzsekije csak úgy lógott rajta, nem volt becipzározva. Így – még a Doors-os póló ellenére is - jól látszottak a lényeges részek, amik minden egyes lihegős lélegzetvétellel megemelkedtek. A fekete bőrnacija olyan tökéletesen simult a lábára, hogy attól még egy lány is beindult volna. (Vagy inkább ájultan esett volna össze irigységében…) És te még nem láttál olyan dögös, szegecses bokacsizmát, amilyet Jessica akkor viselt. Egyszerűen… veszélyes volt.

- Kemény vagy, kislány! – nevettem rá erőltetetten, és, hogy valamennyire féken tartsam a vágyaimat, elfordultam. Felvettem a földről a táskámat, ami a harc közben lecsúszott a vállamról, és elindultam.

- Hé! Most meg hová mész? – Csak képzelődtem, vagy tényleg csalódottságot éreztem a hangjában?

Nem válaszoltam. Tudtam, ha megszólalok, nekem végem. Gyorsabb tempóba kapcsoltam.

- Na! Mit csinálsz? Ne fuss már! Állj meg! – kiabált utánam Jessica, végül kínjában elröhögte magát. Én hazáig rohantam, és reméltem, hogy feladta és nem követett. Tudom, hogy szánalmas vagyok, de nem tehettem mást. Ha egy pillanatra is elbizonytalanodok, simán ráugrok. Próbáltam bedugni a kulcsot a kapuzárba, de annyira remegett a kezem a sprinttől, hogy csak nagy nehezen találtam bele. Mikor végre bejutottam a házba, berúgtam az ajtót, és ruhástul, cipőstül, táskástul rádőltem a kanapéra. Az ősök szerencsére nem voltak otthon: mindketten ügyvédek, és valami olyan peren dolgoztak éppen valahol külföldön, aminek a megnyerése több napba is beletelhet.

A gondolataimba merülve mentem végül fel a szobámba a második emeletre. Bezárkóztam, benyomtam egy kis zenét, és neteztem. Olyan másfél óra telhetett el, amikor valami különleges illatot kezdtem érezni a konyhából. Valaki kínait csinált, amit imádtam. Ez csak azért szívás, mert rajtam és a szüleimen kívül senki nem lakott a házunkban. Felkaptam az első kezem ügyébe eső, kemény tárgyat (az asztali lámpát), és hangtalanul kinyitottam az ajtót. Az első emeleti folyosón már tisztán éreztem a szecsuáni csirke illatát. Ez a kaja teli találat volt. Óvatosan lépdeltem le a márványlépcsőn, kezemben a lámpával. A szívem hevesen vert, majdnem annyira, mint amikor megpillantottam a főzőcskéző betörőt. Anya kötényét és papucsát viselte. Hát, mit ne mondjak, a rózsaszín plüssmamusz nem igazán ment a fekete bőrgatyához…