- Ki az?! – mordultam fel. Az illető válaszra sem méltatva benyitott a szobámba.

- Brad… A szüleid küldtek, hogy beszéljek veled… Éppen velük egy időben érkeztem – na, már csak ez hiányzott. Amy lágy, csábító hangon szólt az ajtóból. Felültem, és felé fordultam. – Öhmm, látom, nem jókor zavarlak – nézett körbe a feldúlt szobában. – De fontos lenne beszélnünk… Vagy akár… ha gondolod… nem is kell beszélgetnünk – rebegtette meg a szempilláit, majd nagy sebességgel az ágyra döntött és megcsókolt. Egy idő után azonban abbahagyta. Nagy sóhajjal a szemembe nézett:

- Brad. Mi a fene bajod van?! Szörnyen lohasztó vagy. Régen imádtad ezt. Vagy valamit rosszul csinálok?

- Figyelj, Amy, most menj el, oké? – a lány döbbenten nézett rám.

- De… de miért?

- Mert nincs kedvem hozzád! – morogtam.

- Brad… Kérlek, beszéljük meg! Mi történt? Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni – suttogta a lány könyörgőn.

- Miben akarsz te segíteni? Amy, nézz már magadba.

- Most ezzel azt akarod mondani, hogy ostoba vagyok?! – csattant fel. Ettől a hangnemtől felment bennem a pumpa.

- Igen, képzeld, pontosan ezt akarom mondani! Egy buta liba vagy, aki azt hiszi, bármit megkaphat a testével és a szülei pénzével. Tudod, mi az egyetlen oka, amiért veled járok? Mert a szüleim meg akarják kaparintani a ti vagyonotokat. Nekünk egymáshoz alapból semmi közünk. Egy ujjal se értem volna hozzád, ha nem kényszerítenek. Amy, nekem nem tetszel. Nem szeretlek téged – mondtam ki. Amy teljesen lefagyott. Hatalmas zöld szemével elképedve bámult rám. Némán nézett, miközben karamell színű arcán egy könnycsepp csordult le. Elfordítottam a fejem, majd egy mély sóhajt követően ezt suttogtam: - Kérlek, most menj el.

Hallottam, ahogy lassan feláll, kisétál a szobából és becsukja az ajtót. Teljesen összezuhantam. A kirohanásom minden erőmet kiszippantotta belőlem. Az ágyam szélén ülve rájöttem, hogy mindent tönkretettem. Magam ellen fordítottam a szüleimet azzal, hogy megcsaltam a barátnőmet. Amyt megbántottam, és olyanokat vágtam a fejéhez, amiket nem érdemelt volna meg, hiszen ő nem csinált semmit. Valószínűleg a két család között örökre vége mindennemű kapcsolatnak. És ez csakis az én hibám. Cserbenhagytam a szüleimet, amikor szükségük lett volna a támogatásomra és segítségemre (bármilyen szörnyű ügyben is). Borzalmas alak vagyok.

- Brad! Kész a vacsora! – hallottam anyám hangját a konyhából. Mindenkitől bocsánatot kell kérnem. Itt most nem Jessica a lényeg, hanem hogy ez az Amy-ügy rendben legyen. Utána jöhetnek a saját problémáim.

- Beszéltél Amyvel? – kérdezte komoran apám, mikor már javában ettünk. Bólintottam. – És?

- Elmondtam neki, hogy Jessica semmit nem jelentett, és hogy csak Amybe vagyok szerelmes – daráltam engedelmesen, akár egy robot. Azt mondtam, amit a szüleim hallani akartak. Anyám elmosolyodott.

- És megbocsátott? – az omlettemet néztem. Milyen harmóniát áraszt magából ez az étel! A megnyugtató sárga szín és a sonka ropogós, piros arca tökéletes kontrasztot ad. A különféle zöldfűszerek mámorító illata magával sodor egy olyan világba, ahol csak te és az ízek léteztek.

Viszont amíg én az omlettem fölött filozofálok, és költői gondolatokkal játszok, a szüleim választ várnak.

- Igen – Hazug!

- Gondolom nagyon örülsz – nézett rám anyám meghatódva.

- Nagyon – Csaló!

- Megígéred, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi? – kérdezte apám szigorúan.

- Igen – Hantás! – Bocsánatot kérek.

- Elfogadva – mosolyogtak rám. A vacsora befejeztével felmentem a szobámba, és összeszedtem a bokszzsák maradványait. Elővettem a laptopomat, és kerestem egy számot, amit korábban el tudtam játszani, de egy ideje nem került elő. A kezembe vettem a gitáromat, megpengettem. Tökéletesen be volt hangolva. Rákerestem a szám akkordjaira, és eljátszottam. Szuper! A szöveggel szintén simán ment minden. Egymásra raktam a gitárt és az éneket. Egy kis időbe telt, mire sikerült rendesen összeilleszteni, de egyszerűen zseniálisan szólt. A lány el fog olvadni. Ránéztem az órára: nyolc múlt tíz perccel. Tökéletes.

Azon az ajtón szöktem ki, ahol tegnap Jessica. Gitárral a kezemben osontam ki a házból, majd amikor kiértem az utcára, futásnak eredtem. Minél hamarabb túl vagyok rajta, annál jobb. Két perc múlva már ott is voltam az ablaka alatt.

4. Fejezet

Brad

Kedden, miután Tyson elhívott minket magához, elég érdekes események zajlottak az osztályunkban. Reggel nem igazán foglalkoztam Amyvel. Elegem volt belőle, ráadásul a szüleim óriási vitát kezdtek velem róla, ami kábé annyiból állt, hogy ordítoztunk egymással, meg dobálóztunk, a végén viszont nem jutottunk semmire. A téma tehát továbbra is nyitottan állt, én pedig kíváncsi voltam, hogy mi lesz belőle. Egyébként az osztálytársaim azt mondták, Lily nagy botrányt csapott. Elvileg erotikusan evett, meg kikezdett Mr. J-vel. Asszem. Mindegy, nem bánom, hogy lemaradtam róla, helyette minden szünetet Jessicával töltöttem a mosdóban. Csókolóztunk, és beszélgettünk. Mint egy igazi pár. Rá kellett jönnöm, hogy szerelmes lettem abba a lányba.

*Kedden*

- Huhh, végre kettesben lehetünk! – mondtam sóhajtva a kis egyszemélyes női mosdóban (előny: senki nem zavar minket; hátrány: irtó szűk a hely) a csempének dőlve az első szünetben. Jessica a mellkasomhoz simult és egyetértően bólintott.

- Pontosan – felnézett a szemembe. Sűrű szempilláján át huncut mosollyal vizslatott. – Mesélj magadról valamit!

- Hmm… Például… Kiskorom óta gitározok és éneklek hobbiszinten.

- Hűű! Majd egyszer zenélj nekem! – kért mosolyogva. Magamhoz öleltem.

- Mindenképp… - témát váltottam. - Tudod, Jessica, sokat gondolkoztam, és… azt hiszem, sze…

- Várj egy pillanatot! Remélem, tisztában vagy vele, hogy én tényleg csak veled akarok lenni. Lehet, hogy még alig ismerjük egymást, de irtóra édes vagy. Ha végre szakítasz Amyvel, akkor rendesen is együtt járhatunk, és van egy olyan érzésem, hogy mi nagyon összeillünk – mosolygott rám. - Ja, és még valami! Tudod, miért gondolom ezt veled olyan komolyan? – kíváncsian néztem gyönyörű, kék szemébe.

- Mert nekem te voltál az első.

Elakadt a szavam. Oké, nem azt gondoltam, hogy Jessica egy lotyó lenne, vagy ilyesmi, de azt hittem, legalább volt már valakivel.

- Jessica Edison… Átkozottul beléd estem – elkerekedett szemmel nézett rám, majd szélesen elvigyorodott, és megcsókolt.

- Én is beléd, Brad Thompson – suttogta a fülembe.

***

Este bevallom, kissé félve vártam, hogy megjöjjenek anyámék. Idegességemben elővettem a régi bokszzsákomat, és konkrétan péppé vertem. Miután befejeztem, és fáradtan lerogytam az ágyra, körülnéztem a szobámban. A kis rongy- és szivacsdarabok szanaszét szóródtak a földön, az ágyon és az asztalon, de jutott belőlük bőven a hajamba és a ruhám alá is. A zsinórt, amire eredetileg a sportszert kötöttem fel, a csuklómra rögzítettem, afféle hadizsákmányként. Hanyatt vetettem magam az ágyon, a lábamat a falnak támasztottam, és vártam, hogy lelassuljon a szívverésem. Felemeltem a kezem, és megnéztem, mennyire ütöttem szét, de kis horzsolódásokon és piros foltokon kívül nem nagyon lett baja. Éreztem, ahogy a homlokomon folyik le az izzadtság, egyenesen a pokrócra, amin tegnap Jessicával fetrengtünk.

Hirtelen kopogtak.

Tommy

Ma nagyon különös dolgok történtek. Miután tegnap elhívtam a srácokat hétvégére, valahogy olyan fura lett minden. Az osztálytársaim teljesen megbolondultak. George, a lúzer új, menő hajat vágatott, és trendi cuccokba bújt. Zoey elvileg beújított valami egyetemista pasit, reggel mégis Dant fűzte. Amy egész nap hatalmas vigyorral a fején járt (és még ez is jól állt neki, hihetetlen!), de Braddel egyáltalán nem láttam ma együtt. Jessicával csak órákon találkoztam, szünetekben felszívódott. Brad szintúgy. De a legdurvább mégiscsak Lily volt…

- Sziasztok! – lépett be a terembe reggel. Elképesztően nézett ki. Magassarkú; harisnya (harisnyatartóval – a legszexibb ruhadarab, amit nő hordhat); fekete miniszoknya; V-kivágású, ujjatlan, vörös felső, alóla kilóg a fekete, csipkés melltartó. Kissé „merész” volt, de minden fiú tátott szájjal nézett utána.

- Szia – dörmögte ámulattal a férfikórus. Az első két óra el is ment azzal, hogy Lilyt bámultuk. De ezután jött csak a kezdet.

A harmadik szünetben tízórainak Lily elővett a kistáskájából… egy banánt! Kiment a tanári asztalhoz, felült rá, szembe fordult az osztállyal, meghámozta a gyümölcsöt, és elkezdte úgy enni… hogy nem tudtunk nem rosszra gondolni. Egyszerűen szopogatta, mint egy nyalókát… vagy…

 - Fúúúúj! – visítottak fel a lányok a teremben, és tátott szájjal nézték az „előadást”.

- Ez életem legjobb napja! – mondta Carl, aki nem tudom, honnan, de szerzett popcornt is, így Leonnal kajálva „moziztak”. Nem is tudom, melyik volt az undorítóbb: Lily „tízóraizása”, vagy Carlék csámcsogása.

Mikor Lily kezében végre már csak a banán héja maradt, kidobta a szemetesbe, és felénk fordulva így szólt:

- Rossz az, aki rosszra gondol…

- …de hülye, aki nem! – fejezte be James frappánsan. Erre mindenki felröhögött, és úgy gondoltuk, hogy itt már vége az őrületnek, ám a java még csak most következett.

Tesi óra előtt már mindenki a tornaterem előtt tolongott, amikor is megérkezett a tanár, Mr. Johnson (mi csak Mr. J-nek hívjuk). Ilyenkor mindig létszámellenőrzést tartunk. (A pasi egyébként jófej, fiatal, huszonéves fickó, a lányok odavannak érte.)

- …10, 11, 12, 13… - mutogatott ránk sorban Mr. J, majd megakadt. Ugyanis 14-en vagyunk, de elfogyott a számolnivaló diák. – Ki hiányzik?

- Senki! – mondtuk szinte teljesen egyszerre.

- Jó, akkor ki nincs itt? – hamar kiderült, hogy Lily bizony felszívódott. Mikor már épp elkezdtük volna keresni, kinyílt a lányöltöző ajtaja. Az osztály egy emberként fordult oda.

- Tanárúúúúr, nem tudom becsatolni a melltartómat! – nyivákolt a megkerült csaj. Egy falatnyi sortban és egy sportmelltartóban állt előttünk. Mr. J megilletődve nézte Lilyt, majd zavartan hozzánk fordult:

- Itt a kulcs, menjetek be! – dobta oda az egyik fiúnak. Megvárta, amíg mindannyian befáradunk, így sajna nem láttuk, mit csináltak odakint. A teremben várakozva Leon vigyorogva azt mondta:

- Én a helyében nem csatolnám be… - a többi srác egyetértően bólogatott. Végül a tanár és Lily (immáron pólóban) is beért. Szegény Mr. J irtó zavarban volt, de végül kinyögte:

- Játékóra, röpizzetek!

Tanítás után hazaérve felmentem a Facebookra. „Önnek öt értesítése és két üzenete érkezett.” Gyorsan megnézegettem az értesítéseket (játékmeghívások, kommentek, lájkok…), majd rámentem az üzenetekre. Az egyik George-tól jött, azt kérdezte, hogy hol vettem azt a cipőt, ami ma rajtam volt. Elképedve válaszoltam neki, majd rányomtam a másik üzire, ami Amytől (!!!!) érkezett. Egy videót küldött, ezzel a szöveggel: „Ha esetleg furcsálltad, hogy George egyik napról a másikra megváltozott, itt van rá a magyarázat…”. Rákattintottam a lejátszás gombra… Bár ne tettem volna! Borzalmas volt látni, ahogy az akkor még lúzer srác Lilyvel… Majdnem kidobtam a taccsot. Rögtön visszaírtam Amynek:

Tommy: Jesszus, ez meg mi a fene volt?!

Amy: Csak gondoltam, megmutatom, miért viselkedett ma a két kis díszpintyünk ilyen furán…

Tommy: Ez volt életem legdurvább „filmes” élménye!

Amy: Na igen… Elképesztő… Ezek ketten. Főleg, hogy George egy béna stréber volt. De ezek szerint elég jól csinálja, ha Lily így rákattant…

Tommy: Oké, oké, én megyek, mert mindjárt hányok! :D

Amy: Én is megyek, pár ember már írt reakciót, kíváncsi vagyok…

Tommy: Úristen, kinek küldted még el?!

Amy: A kis párocskán kívül az egész osztálynak…

Tommy: Durva vagy, csajszi! Na én tényleg léptem, most egy ideig nem akarok senkivel beszélni… :D Szia!

Amy: Szia! :D

Kikapcsoltam a gépem, és elgondolkodtam a dolgokon. (Azért annyira nem mélyen, nem akartam felidézni a videó tartalmát…) Eddig annyit tudok, hogy Lily George-dzsal kavar, ezért a srác menőbbnek akart látszani (nyilván Lily kérte rá, mekkora gáz már ez még így is…). Amy és Brad között biztos történt egy és más, különben egymáson lógnának. És valószínűleg Jessica is benne van a dologban. Itt valami készül…

3. Fejezet

Amy

Aznap este, amikor Tommy meghívott minket, fura dolgok történtek. Nem is tudom, Brad olyan más volt, amikor felhívtam. Alig figyelt arra, amit mondtam és folyton rá kellett kérdeznem, hogy ott van-e még. Pedig csak fél órát beszéltünk. Mindenesetre eléggé elgondolkoztatott a viselkedése: máskor legalább mond valami szexuálisan kétértelműt arra, hogy éppen most végeztem a fürdéssel, most viszont csak annyit reagált: „Aha”. Mi történhetett? Már nem tart vonzónak? Telefonon keresztül beszélek csábítóan a legjobban. Elvesztettem a varázsom, vagy mi?

*Másnap*

- Jó reggelt, édesem! – köszöntöttem Bradet egy szenvedélyes csókkal a suli előtti kis szökőkútnál. A pasim csak tűrte, hogy a nyakába csimpaszkodok, de egyetlen kis lépést sem tett az én boldogságom érdekében. Hmm.

- Csá – vetette oda nekem, miután elengedtem. Ilyenkor mindig a derekamra szokta tenni a kezét. Ehelyett ma a mellkasa előtt összefonta, és rám se nézett. Én kínosan ácsorogtam mellette, majd szerencsémre megérkezett a felmentősereg: Zoey és Lily, a „legjobb barátnőim”.

- Sziasztoook! – mosolyogtak ránk, majd Lily Bradre nézett. – Bocsi, szépfiú, de el kell rabolnunk Amyt egy pillanatra!

- Semmi gond, csajok, csak nyugodtan! – vette fel a pasim a tipikus „bugyiledobó” mosolyát, amitől a lányok – bár próbálták leplezni – pocsolyává olvadtak. Unottan forgattam a szemem, majd műmosollyal az arcomon a barátnőimbe karoltam, és messzire vittem őket Bradtől.

- Na, mizu? – érdeklődtem. A csajok komolyan néztek rám.

- Amy… sajnáljuk, hogy tőlünk kell megtudnod, de… - kezdte Zoey.

- …szerintünk Brad nem mond el neked mindent. Van egy pár dolog, amit tudnod kéne róla – folytatta feszengve Lily. Gúnyosan elmosolyodtam.

- Oké, oké… Először is, már bocs, de nem hiszem, hogy jobban ismeritek a pasimat, mint én. Másodszor pedig, ha már így elhurcoltatok Brad mellől, kifejthetnétek ezt a gondolatotokat bővebben – Lehet, hogy bunkónak tűnök, de csak így hallgatnak rám. Arra az esetre pedig, ha véletlenül valamit kikotyognának rólam, vagy ellenem fordulnának, van a tarsolyomban pár dolog… Például véletlenül tudom, hogy Zoey az összes barátját eddig végig csalta, Lilyről meg van egy igen kínos videóm (titokban felvettem múlt héten, amikor az osztály stréberével hancúrozott a suli szertárában), amit bármikor feltehetek pár közösségi oldalra…

- Öhm… hát tegnap Lily hallott valamit… - suttogta Zoey, majd a másik tyúkhoz fordult. – Mondd el neki!

- Hazafelé mentem olyan éjfél körül, mert azelőtt… khm… találkoztam valakivel – sokat sejtően felhúztam a szemöldökömet (biztos, hogy az okoskával volt), de aztán inkább nem szóltam semmit, hagytam, hadd folytassa. – Mint tudjátok, Bradék háza előtt ilyenkor el szoktam haladni. Odabent égett a villany, és hangos lárma szűrődött ki a nyitott ablakokon. Üvöltözés. Különböző puffanások. Csörömpölés. Eléggé megijedtem, de ott maradtam, hátha ki tudok venni valamit a hangzavarból. Valami olyasmiről vitázott a szüleivel, hogy barátnő, családi vagyon, egy másik… Nem is tudom, olyan kusza és zavaros volt az egész „beszélgetés”, hogy csak ennyit sikerült megjegyeznem. És… bár lehet, hogy ez nem így van, szerintem… vagyis szerintünk… - Lily Zoeyra pillantott, aki átvette a szót:

- …Brad megcsal téged…

Elkerekedett szemmel néztem rájuk. Ezek komolyan azt hiszik, hogy Brad nem hűséges hozzám? Brad, akivel annyira boldogok vagyunk és fülig szerelmesek, nem csal meg! Idióta kis ribik! Mit képzelnek magukról, hogy ők Sherlock és Watson, vagy mi? Menjenek már…

- Amy, ez egyáltalán nem biztos… - mondta Lily, mert látta, hogy hamarosan robbanok.

- Igen, csak mi gondoljuk ezt… - tette hozzá Zoey. – Ne akadj ki!

Ezek komolyan nem normálisak! Nekem vágják, hogy a barátom megcsal engem, és még nekik áll följebb. Ekkor már elegem volt. Felszívtam magam, és… akkorát röhögtem a képükbe, hogy még én is meglepődtem. Lassan, feszengve ők is kacarászni kezdtek. Így vihogtunk hárman, amíg meg nem elégeltem.

- Na, jó, egyezzünk meg abban, hogy hülyék vagytok, és hogy senkinek nem mondtok el semmit, mielőtt engem meg nem kérdeztek, vili? – megszeppenve bólogattak. - Más téma! Lily, mi van veled mostanában? Semmi fiú, vagy ilyesmi? – kérdeztem gonosz vigyorral az arcomon, mire a csaj elpirult, és elkezdte a csini kis magassarkújával a havat rugdalni.

- Hát, ööööö… izé… Nem, most nincs… nagyon senki a láthatáron… - dadogta.

- És esetleg egy alkalmi vendég? – kacsintottam. – Semmi komoly, csak egy kis ágymelegítő? Vagy esetleg mondjam azt, hogy pingpongasztal-melegítő? – Lily a szája elé kapta a kezét, és olyan szinten vörös lett, hogy azt hittem, felrobban. Zoey érdeklődve figyelte, hogy mi történik, ezek szerint őt sem avatták be ebbe a tikokba.

- Honnan tudsz erről? – kérdezte hebegve a „barátnőm”.

- Azt hiszem, kifinomult érzékem van ahhoz, hogy meghalljam a kis kéjes nyögésediet a sportszertárból, ahol éppen George, az osztály bénája alatt fetrengsz. Mondanám, hogy nem vettem videóra a kis incidenst, de sajnos pontosan ez történt… - mondtam „sajnálkozva”. Zoey tágra nyílt szemekkel nézett szerencsétlen lányra.

- Hogy mi!? – sikkantott Lily . Erre az éles hangra többen is felénk fordultak, ezért egy fokkal halkabban folytatta: – Töröld ki!

- Oké – látható megkönnyebbülés lett úrrá a lányon. Úgy egy fél másodpercig. – Illetve… lenne itt valami…

- Micsoda? – kérdezte félve a csaj. Majd leesett neki. – Te jó ég, mit kell csinálnom?!

2. Fejezet

Jessica

Egymás mellett feküdtünk az ágyában meztelenül. Ő a hajammal játszott: fogott egy fekete loknit, felcsavarta az ujjára és elengedte, majd egy másik tincset kezdett birizgálni. Én a hasizmát tanulmányoztam, és egyenként végighúztam a mutatóujjamat a mélyedéseken. Nagyot sóhajtottam:

- És most mi lesz? – felnéztem a sötét szemeibe.

- Most? Hát, gondolom, lefürdünk, aztán akár itt is aludhatnál, ha már így berendezkedtél – nézett a földön és az ágyon szanaszét dobált holmijaimra.

- Bocsi, gyorsan kellett levetni őket, nem volt időm összehajtogatni – nevettem rá, mire ő egy forró csókkal válaszolt. Elkomolyodtam. – Úgy értem, velünk mi lesz? Neked van barátnőd, de velem bújsz ágyba. Ez így nem helyes. Valamelyik kapcsolatodnak véget kell vetned.

- És szerinted hogyan csináljam? Mondjam meg Amynek, hogy szexeltem a lánnyal, aki valamikor a legjobb barátnője volt? Ugyan már! Mindkettőnk életét tönkretenné az a liba.

- Most libának hívod, a suliban meg ledugod a nyelvedet a torkán? Hogy is van ez?

- Nyugi már! Azt hiszed, én akartam azzal a csajjal járni? Részemről az egész színjáték volt! Végig csak rólad ábrándoztam.

- Aha, nyilván, amikor lefeküdtél vele, az sem a valóság volt, csak egy szerepet játszottál…

- Jessica, férfiból vagyok, ha kínálkozik egy alkalom, én örömmel kihasználom. Ez nem azt jelenti, hogy örök hűséget fogadok neki, és együtt leszünk, míg a halál el nem választ! Én téged akarlak! Mindig is téged akartalak! – lágyult el a hangja. Kezével végigsimított az arcomon, és megcsókolt.

- Én is… Bocsi, hogy kételkedek benned, de még annyira új ez az egész. Hetedik óta veled akartam lenni, és most végre ez is eljött – mosolyogtam rá. Valami eszembe jutott, megint elkomorodtam. – Akkor most mit fogsz csinálni? Ezek szerint nem szeretnél vele szakítani…

- Dehogynem szeretnék! Csak nem tudok – összeráncolta a szemöldökét, látszott rajta, hogy erősen gondolkozik. Hirtelen felkiáltott. – Megvan! A buli! Az a Tod gyerek meghívta kábé az egész osztályt magukhoz. Nagyon rá van indulva Amyre, és Amy is eléggé bírja. Szerintem egy kis piával simán meg lehetne oldani. Mondjuk, szakítok a csajjal a buli elején, Tim kezébe adok valami ütős alkoholt, a többi meg már sima ügy.

- Okosabb vagy, mint mondják – kacsintottam rá. Ahogy megláttam azt az irtó dögös mosolyát, amivel a csajokat leveszi a lábáról, hirtelen megint elkapott a vágy. Rágördültem, és csókoltam, ahol értem. Ő beletúrt a hajamba. Két kezembe fogtam az arcát, és szenvedélyesen lesmároltam. Ő se tétovázott, a kezei lassan kezdtek lefele vándorolni: végig a hátamon, a derekamon… Aztán kinyílt az ajtó. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy meghallottam azt a szentségtelen, nyikorgó hangot. Azonnal lepattantam Bradről, és magam elé kaptam a kezeimet, de elkéstem. Egy középkorú pár állt a küszöbön. A férfi fekete öltönyt viselt, tökéletesre fényesített cipővel, a nő egy undorító, rózsaszín, habos-babos ruhakölteményt. Halk koppanás. A hölgy csinos kis ridikülje a padlón landolt. Gazdája tágra nyílt szemmel nézte az eléje táruló látványt: a fia teljesen pucéran fal egy lányt, aki határozottan nem hasonlít a gyerek barátnőjére… Nem egy szép kép. Gyorsan lehajolt, és felvette azt a csicsás kis táskácskát. A férfi engem bámult. Vizslató szemekkel mért végig, úgy, hogy szerintem abba még a nagyanyám is beleborzongott. A lábam ujjától a fejem búbjáig végigjártatta rajtam a tekintetét. Bradre nézett, és komoran azt mondta:

- Megnyertük a pert – ezzel megfogta a felesége karját, kihúzta a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.

Braddel kettesben maradtunk. Kínos csönd telepedett a szobára. Én szólaltam meg először:

- Tudnak Amyről? – előre félve a választól Bradre néztem. Ő nem felelt. Csak lesütötte a szemét. A francba! – Most mi lesz?

Brad végre megszólalt. A hangja halk volt. Most először éreztem azt, hogy ez a fiú nem egy erős kőszikla. Darabokra tört: - Nem tudom – megrémültem. Még soha nem láttam őt ilyennek.

- Hé! Mi a baj? Nem történt semmi, csak megláttak minket a szüleid. Attól még, hogy úgy tudják, egy másik lánnyal jársz, nem fog összedőlni a világ! – Brad rám nézett. Fekete szemeiben kétségbeesés tükröződött.

- Az én szüleim és Amyéi nagyon jóban vannak. Azt akarták, hogy majd vegyem el, így egyesítve a családi vagyonokat. Megfenyegettek, hogyha bármi „szabályelleneset” látnak vagy hallanak részemről, kitagadnak.

- Mi? Ez hülyeség! Normális ember nem tesz ilyet! – pattantam fel felháborodottan. Brad keserűen elmosolyodott.

- Épp ez az. A szüleim már rég nem épelméjűek. Megfertőzte őket a pénz. Csak azért akarták, hogy Amy legyen a feleségem, hogy amikor az ő szülei meghalnak, megkaparinthassák a zsét. Azon se csodálkoznék, ha a másikak halála apámék nevéhez fűződne… – döbbenten néztem a fiúra. Őrült családban él. Körülötte minden ember abnormális. Valószínűleg ezért töltött olyan sok időt a barátnőjével, meg a haverjaival. Eszembe jutott, hogy lehordtam azért, mert nem akar Amyvel szakítani. Istenem, borzalmas ember vagyok!

- Sajnálom, hogy piszkáltalak Amy miatt. Nem akartalak megbántani! – felhúztam az ágyról, és átöleltem.

- Semmi gond. Most inkább először ezt a problémát oldjuk meg, utána jöhet Amy! – mosolygott rám, bár még mindig olyan furának tűnt.

- Oké! Szerintem először vegyél fel valami ruhát, és nézd meg, hogy a szüleid még szóba állnak-e veled! Hátha megbocsátanak! – nyomtam egy csókot az arcára. – Én addig lezuhanyozok.

- Rendben. Arra – mutatott a szoba túlsó felén egy ajtóra.

- Hűű, saját fürdőszobád van? – néztem nagyot, mire elnevette magát.

- Olyan édes vagy, amikor csodálkozol! Egyébként jó ötlet, amit mondtál. Megpróbálhatjuk – kacsintott. Nagyot sóhajtottam. – Mi az?

- Nem akarom, hogy felöltözz! – mondtam drámaian. Végre őszintén elvigyorodott, derékon ragadott, háttal az ágyra dobott és rám ugrott. Össze-vissza csókolt. Aztán hirtelen abbahagyta. – Na! Mi van? – kérdeztem csalódottan.

- Bocsi, de végbe kell vinnünk a tervet – mosolygott még mindig huncutul. – Ha végeztél a fürdéssel, menj le egy emeletet és fordulj jobbra. A folyosó végén látsz egy ajtót, ami mögött a lépcsősor kivezet a házból az utcára.  

- Öööö… Szóval akkor le, jobbra, ki az ajtón, és kint is vagyok? – kérdeztem, mire a srác bólintott. Elmosolyodtam. – Egy utolsó búcsúcsók?

- Jöhet – harapta be az ajkát Brad, aztán megcsókolt… de olyan gyengéden, hogy úgy éreztem, a semmiben lebegünk, és az idő megállt. Bár úgy lett volna! De sajnos mindennek vége van egyszer, és amikor a fiú lassan elhúzódott, a szívem szakadt meg. – Na, menj zuhanyozni!

Szomorúan lehajoltam, és összeszedtem a ruháimat. Végig magamon éreztem Brad tekintetét. Odasétáltam az általa mutatott fürdőszoba-ajtóhoz, kinyitottam, de még mielőtt beléphettem volna rajta…

- Várj! – kiáltott Brad. Hátrafordultam. Ő beletúrt a hajába, szégyenlősen elmosolyodott, és azt mondta: - Jessica… Szeretlek.

Lehet, hogy ez még egy kicsit korai volt, de ennél szebb végszót nem is kaphattam volna a fürdéshez. Felvontam a szemöldökömet, szélesen elvigyorodtam és belepusziltam a levegőbe: - Én is téged, Brad.

- Jessica… - nyögtem. Félig a megkönnyebbüléstől, félig a látványtól, mert ő még anya szörnyű gönceiben is gyönyörű volt. – Te mit keresel itt?

- Hát, olyan gyorsan elrohantál… Nem tudtam, mit csináltam rosszul, úgyhogy idejöttem, hogy kiengeszteljelek. Véletlenül tudom, hogy a kínai a kedvenced, úgyhogy…

- De hogy jutottál be?

- Nem zártad be az ajtót – nevetett ki. A francba, az ajtó! A nagy sietségben megfeledkeztem róla. – Amúgy… Nem szeretnék nagyon rámenős lenni, de… kérdezhetek valamit?

- Öhmmm… Persze – A szívem összevissza kalimpált, jobban, mint az utóbbi két órában bármikor. Vajon mit akar?

- Az ott komolyan egy asztali lámpa a kezedben? – Eddig is mosolygott, de most szó szerint röhögő görcsöt kapott. Leült az egyik székre, és csak nevetett. Ez annyira édes volt, hogy én is rákezdtem. Ott voltunk a konyhában. A csirke az asztalon gőzölgött, isteni illattal töltötte meg a levegőt. Jessica anya undorító, rózsaszín cuccaiban ült egy széken, én előtte álltam, kezemben egy lámpával, és nevettünk. Cseppet sem volt abszurd.

Mikor végre sikerült abbahagynunk, ő felállt, és azt kérdezte:

- Hol vannak a tányérok? Tálalás van! – kacsintott.

- Keresd csak meg. Egypár cuccot már megtaláltál a házunkban, és használatba is vetted őket – Céloztam a főzésre, és nem utolsó sorban a kötényre meg a mamuszra. – Találd fel magad!

Jessica felnevetett, és sorban kinyitogatta a szekrények ajtaját. Pár perc múlva már ettük a kínait. Meg kell jegyeznem, a lány egy igazi mesterszakács. Egy biztos: fényévekkel jobban főz, mint Amy. A barátnőm összesen egyszer próbált meg rántottát csinálni, de az is olyan szánalmasan sikerült, hogy majdnem hánytam utána.

- Hogy ízlik? – kérdezte izgatottan.

- Mennyei! – mosolyogtam rá. Pár percig csendben ettünk, majd amikor befejeztük, elég kínossá vált a helyzet. Most mi lesz?

- Ööö… Van kedved egy filmhez? – kérdeztem végül.

- Aha, miért ne? – leültünk a kanapéra. Már a kezemben volt a távirányító, amikor Jessica megszólalt: – Öhmm. Brad!

- Mi az?

- Már nem azért, de… Itt nincs is tévé.

- Ohh, te kis naiv – mondtam vigyorogva, majd megnyomtam egy gombot a távirányítón, mire az egész szemben lévő fal világítani kezdett, és elindult egy sportcsatorna.

- Hűűű… - Jessica óriási szemekkel bámult a képernyőre. – Ez nagyon durva!

- Mit szeretnél nézni? – kérdeztem büszkén.

- Nem tudom… Nekem mindegy – mondta még mindig a tévé nagyságának hatása alatt.

- Hmmm. Akkor legyen mondjuk… - összevissza kapcsolgattam a csatornák között.

- Várj! Menj vissza hármat! – kérte.

- Ezt? – valami kertészműsor volt.

- Még egyet! – nevetett fel.

- The Big Bang Theory? – néztem rá.

- Tudom, egy kicsit gáz, hogy még mindig ez a kedvencem, de…

- Csajszi! Te a vesémbe látsz! – vágtam a szavába.

- Ugye!? – Jessica rögtön felengedett. - Imádom! Egyszerűen zseniális! – dicsérte a sorozatot.

- A színészek, a poénok…

- A helyszínek, a szerelmek… - mélyen a szemembe nézett. Ez volt az a pont, ahol már nem bírtam tovább. Most már nem tudtam tovább titkolni. Két és fél éve szerelmes voltam abba a lányba. Egyszerűen tökéletes volt. Azokat szerette, amiket én, dögös, vicces, kedves, edzett, okos és nem utolsó sorban igazi konyhatündér volt. És ráadásul rocker! Ki ne álmodozna egy kemény, vad csajról? Aki nem csak a nyilvánosság előtt, de mondjuk otthon, a magánéletben is megállja a helyét?

Akkor döntöttem úgy, hogy nem érdekel, hogy van barátnőm. Nem voltam vele boldog. Igen, lehet, hogy szemét dög voltam, de az a lány komolyan egy rémálom. Szakítani nem akartam, mert biztosan rákérdezett volna az okára. Mit mondhattam volna? „Bocs, de hetedik óta imádom a volt legjobb barátnődet!”

Így hát megcsókoltam Jessicát. Amióta megláttam, azóta vágytam erre a pillanatra.

Először meglepődött. A mellkasomra tette a kezét, próbált eltolni magától. Nyilván neki is eszébe jutott egy pár, a kapcsolatunk ellen szóló érv. De végül feladta az erőlködést. Magabiztosan csókoltam: elhatároztam, hogy nem szúrom el.

Végre ő is visszacsókolt. Ha eddig voltak kétségei, mostanra tutira elszálltak, ugyanis olyan erőszakosan dugta a nyelvét a számba, hogy még én is meglepődtem. Egy pillanat múlva viszont fordult a kocka. Folyamatosan smároltunk, csak egy-egy szenvedélyes egymásra pillantás erejéig álltunk meg néha. A nyelveink tekeregtek a másik szájában, egymás ajkait harapdáltuk. A végére teljesen kisebesedett a szánk, de mi nem értük be ennyivel.

- Ez most tényleg megtörténik? – kérdezte Jessica két csók között.

- Ühüm – mondtam. Annyi időre sem akartam elengedni, hogy rendesen válaszoljak. Lassan az ölembe húztam, aztán váratlanul a karomba kaptam a lányt. Felemeltem, miközben ő csókokkal borította el arcomat és nyakamat. Felsétáltam vele a másodikra, bevittem a szobámba és lábbal berúgtam magunk mögött az ajtót.

Brad

Amy jó csaj. Tényleg. Szép és nagyon jó a technikája (ide egy szemöldök-huzogatást képzelj, amolyan „tudod te, miről beszélek” stílusban). De soha nem érheti utol Jessica Edisont. Az a lány egy istennő! Ez már akkor feltűnt, amikor hetedikben utána szóltam a folyosón, mert elejtette az egyik jegyzetét. Emlékszem, már akkor a hátsóját bámultam, mert olyan gyönyörű alakja volt, hogy te is csorgattad volna a nyálad! Megpördült. Hosszú, fekete haja csak úgy szállt körülötte. Kék szemében pajkosság csillant, amikor rám nézett. A ruhája őrjítően nézett ki: egy szűk, fekete, ujjatlan felső, fekete csőfarmerrel és fekete bakanccsal. Karján, nyakában és fülében csillogott a milliónyi fekete ékszer. Eléggé „darkos”, de én totál beindultam tőle. Amy folyton rózsaszínben, meg csillogós, trendi cuccokban járt. Én viszont mindig is valami keményebbre vágytam. És egy rocker csaj nekem pont megfelelt volna. Csak jött Amy kilencedikben, és megcsókolt. Azt mondta, járjunk. Nem mondhattam nemet, nem vagyok szörnyeteg, de azóta is Jessicáról álmodoztam.

Aztán azon a héten, tizenegyedikben, amikor az az osztálytársunk, Toby (vagy ki) meghívott a bulijára, minden megváltozott…

- Zsír! Akkor ott találkozunk, Teddy. Na, lépek, még van egy kis elintézni valóm – mondtam, majd kikerültem a srácot, és Jameshez léptem.

- Cső!... Mi van? – kérdezte gyanakvó tekintettel. Ovi óta legjobb barátok vagyunk, szinte olvasunk egymás gondolataiban… Fú, azért ezt soha nem mondanám ki hangosan, rohadt ciki lenne.

- Jessica – mondtam egyszerűen.

- Uhh, szívás... – húzta el a száját. Na, nem megmondtam?

Pár másodpercig némán álltunk egymás mellett, aztán James rám nézett: - Most a didkóit bámulod, igaz?

- Olyanok, mint két hihetetlenül szimmetrikus laszti – merültem el a látványban ábrándozva.

- Jah… - értett egyet, majd felröhögtünk. – Koccolj! – összeütöttük az ökleinket, majd James otthagyott, hadd „olvadozzak” magamban.

Órák után felvettem a bundás kabátomat, és a táskámat a fél vállamra akasztva elindultam a hóesésben haza. Amy szerencsére vásárolni ment a barátnőivel, így tudtam magamban gondolkozni, és nem kellett az idióta fecsegését hallgatnom. Egy kihalt utcában lépkedtem, és azon gondolkodtam, hogy miért nem Jessicát választottam tavaly…

Hirtelen valaki ráugrott a hátamra, és befogta a szemem. Forgolódtam, és próbáltam lefeszíteni az ujjait a szememről, hogy lássak valamit, de nagyon erősen kordában tartott. És ami még cikibb, hogy a támadóm egy lány volt. Ezt két dologból gondoltam: az egyik, hogy túl könnyű, és kistestű volt egy fiúhoz, a másik, ütősebb érv, hogy a mellei a hátamhoz nyomódtak, ahogy rángatóztam alatta.

- Szállj már le rólam! – kiabáltam, mert mást már nem tudtam csinálni.

Mire végre lecsúszott rólam, teljesen kikészített. Szédülve, kifáradva és megalázva fordultam hátra, de végig csak arra tudtam gondolni, hogy engem, Brad Thompsont, kicsinált egy lány. Amikor megláttam a támadómat, elakadt a szavam.

- Jessica?

- Na? Jó voltam, nem? Simán megülnék egy bikát is! – vigyorgott kipirultan. Annyira szexi volt, hogy már majdnem én vetettem magam őrá. Fekete haja csapzottan állt szerteszét, miközben kis hópelyhek szálltak rá, és olvadtak el. Kék szeméből büszkeség sugárzott. Dzsekije csak úgy lógott rajta, nem volt becipzározva. Így – még a Doors-os póló ellenére is - jól látszottak a lényeges részek, amik minden egyes lihegős lélegzetvétellel megemelkedtek. A fekete bőrnacija olyan tökéletesen simult a lábára, hogy attól még egy lány is beindult volna. (Vagy inkább ájultan esett volna össze irigységében…) És te még nem láttál olyan dögös, szegecses bokacsizmát, amilyet Jessica akkor viselt. Egyszerűen… veszélyes volt.

- Kemény vagy, kislány! – nevettem rá erőltetetten, és, hogy valamennyire féken tartsam a vágyaimat, elfordultam. Felvettem a földről a táskámat, ami a harc közben lecsúszott a vállamról, és elindultam.

- Hé! Most meg hová mész? – Csak képzelődtem, vagy tényleg csalódottságot éreztem a hangjában?

Nem válaszoltam. Tudtam, ha megszólalok, nekem végem. Gyorsabb tempóba kapcsoltam.

- Na! Mit csinálsz? Ne fuss már! Állj meg! – kiabált utánam Jessica, végül kínjában elröhögte magát. Én hazáig rohantam, és reméltem, hogy feladta és nem követett. Tudom, hogy szánalmas vagyok, de nem tehettem mást. Ha egy pillanatra is elbizonytalanodok, simán ráugrok. Próbáltam bedugni a kulcsot a kapuzárba, de annyira remegett a kezem a sprinttől, hogy csak nagy nehezen találtam bele. Mikor végre bejutottam a házba, berúgtam az ajtót, és ruhástul, cipőstül, táskástul rádőltem a kanapéra. Az ősök szerencsére nem voltak otthon: mindketten ügyvédek, és valami olyan peren dolgoztak éppen valahol külföldön, aminek a megnyerése több napba is beletelhet.

A gondolataimba merülve mentem végül fel a szobámba a második emeletre. Bezárkóztam, benyomtam egy kis zenét, és neteztem. Olyan másfél óra telhetett el, amikor valami különleges illatot kezdtem érezni a konyhából. Valaki kínait csinált, amit imádtam. Ez csak azért szívás, mert rajtam és a szüleimen kívül senki nem lakott a házunkban. Felkaptam az első kezem ügyébe eső, kemény tárgyat (az asztali lámpát), és hangtalanul kinyitottam az ajtót. Az első emeleti folyosón már tisztán éreztem a szecsuáni csirke illatát. Ez a kaja teli találat volt. Óvatosan lépdeltem le a márványlépcsőn, kezemben a lámpával. A szívem hevesen vert, majdnem annyira, mint amikor megpillantottam a főzőcskéző betörőt. Anya kötényét és papucsát viselte. Hát, mit ne mondjak, a rózsaszín plüssmamusz nem igazán ment a fekete bőrgatyához…

1. Fejezet

Tommy

Amy csodás lány. Okos, vicces, gyönyörű, kedves, figyelmes… Egyszerűen tökéletes. Csak az a baj, hogy azzal a bájgúnár Braddel jár. Nem tudom, mit esznek a csajok azon a gyereken. Rémesen nagyra van a focicsapatával, a dudorodó izmaival, az apja pénzével… Amúgy is, én ezerszer jobban nézek ki, mint ő. Hamarosan elérem, hogy Amy belém szeressen! (Minimum egy kis huncutkodás idejéig…) Jobb parti vagyok, mint Brad. Nekünk is van ám pénzünk (csak én nem kérkedek vele)!

A terv: hétvégén bulit szervezek, mert a faterék lelépnek nyaralni (az nem zavarja őket, hogy tél van…). Meghívok mindenkit, kivéve Bradet, és elcsavarom Amy fejét. Ő az enyém lesz, és remélhetőleg kidobja azt a barmot (de az se baj, ha nem…).

*Másnap*

- Szia, Amy!

- Hali! – mosolygott rám. Ahhoz képest, hogy hétfő reggel volt, fantasztikusan nézett ki. A szőke haja frissen mosott illatától kábultan néztem, ahogy a táskájában keresgélve sorra vette elő a cuccait. A mozdulatsorok következtében piros, V nyakú pulcsija fel-fel csúszott, csupaszon hagyva -még télen is barna- lapos hasát. – Na, mi a helyzet?

- Ja, csak annyi, hogy péntek este szervezek egy kis bulit. Egész hétvégés lesz. Ha van kedved, eljöhetnél! – „Légyszi, mondj igent, légyszi, mondj igent, légyszi, mondj igent…!”

- Jajj, nagyon szívesen elmegyek! – „Ezaz!” – Amúgy ki jön még?

- Ó, hát csak egy pár srác… Alice, James, Zoey, Dan, Lily, Leon, Molly, Carl, Becky, Jessica… – Amy mosolyogva hallgatott, de azért láttam, hogy ennél a pontnál egy kicsit elsötétült a tekintete… - Aztán majd még meglátom.

- Oké, ez szuper, de… - „Ajjaj, csak ne azt mondd, amire én gondolok…!” - …ugye jöhet Brad is? – „Basszus.”

- Öööö… Hát igazából… – Ebben a pillanatban lépett oda hozzánk az emlegetett szamár. Pff, na, jó, ez nagyon óvodásan hangzott…

- Hé, helóka! – vigyorodott el, majd derékon ragadta Amyt, és lesmárolta. Áhhh, semmi baj, már hozzászoktam. De ne örülj sokáig, Braddy, hamarosan az a szépség az én számon fog így csüngeni…

Miután végre abbahagyták a nyáladzást, Brad felém fordult:

- Na és te? Mit dumáltál Amyvel? – erőltetetten összehúzta a szemöldökét, amolyan „Beverem a képed, ha rámozdultál a barátnőmre!” stílusban. Sajna nem igazán volt hihető ez a nézés, mert közben a tekintete elkalandozott, és elkezdett valakit vadul stírölni a hátam mögött.

- Jujj, képzeld, Tommy bulit szervez a hétvégén, és meghívott! – tájékoztatta Amy.

- Zsír! Akkor ott találkozunk, Teddy. Na, lépek, még van egy kis elintézni valóm – Már meg sem lepődök azon, hogy nem tudja a nevemet… Bár Amy az előbb mondta… És negyedik éve vagyunk osztálytársak...  

Amúgy pedig ezt jól megszívtam. Most már a saját bulimban is őket kell majd néznem. Szép volt, Tommy, gratula…

Én még utoljára, erőltetetten rámosolyogtam Amyre, majd a helyemre mentem. Merő véletlenségből Bradre pillantottam, és magamban megjegyeztem, hogy egy oltári nagy paraszt. Ugyanis éppen Jessica melleit bámulta távolról, miközben elégedetten mosolygott. Pfff. Annál jobb. Legalább így könnyebb dolgom lesz…

Jessica

Először akkor tűnt fel, hogy Brad milyen helyes, amikor hetedikben megköszönte, hogy súgtam neki törin feleléskor. Emlékszem, miután a tanár beírt neki egy ötöst, visszaült elém, hátrafordult, mélyen a szemembe nézett és azt mondta: „Köszi.”. Attól a tekintettől még ma is összefut a nyál a számban… azoktól a huncut, szinte fekete szemektől, amik azt sugallják: „Szívesen játszanék veled egy kicsit, ha érted, hogy értem…”. Aznap elgondolkodtam rajta, hogy lecsaphatnék Bradre. Mennyire király lett volna már, hogy ha a lányok meglátnak a suli folyosóján, rögtön az jut eszükbe, hogy: „Jesszus, ez nem az a csaj, aki Braddel jár?”. És én akkor képzeletben válaszoltam volna, hogy: „Háhh, neked is tetszik, mi? Megszívtad, én nyertem!”.

Igen, jó lett volna. De sajnos ez a kiváltság nem nekem, hanem Amy White-nak jutott tizedikben. Hmm, Amy White... Az emberiség valaha volt legtökéletesebb személyisége. Gyönyörű, ápolt, selymes, szőke haja mindig puhán omlott napbarnított vállára. Olyan zöld macskaszeme volt, mint senki másnak – szinte világított a sötétben. Stílusosan öltözködött, és mindig volt valami különleges ruhadarab a szekrényében. Elképzelhetetlenül népszerű volt, mindenki rajongott érte. Ha valaki kimondta a nevét, az emberek rögtön mosolyogni kezdtek. Ja, és nem mellesleg a legjobb barátnőm volt.

Bizony, jól olvastad. Amy White, a legjobb barátnőm, elhappolta előlem azt a srácot, akiről közel három éve ábrándoztam. Természetesen a Brad-imádásomról az első pillanattól kezdve tudott. Hogy miért csinálta? Mert egy bunkó. Többet ért neki egy kis szerelmi kapcsolat, mint tíz év barátság. Természetesen ezek után azonnal „szakítottunk”.

***

- Kérlek, mondd, hogy Alice csak kitalálta, és igazából nem jöttél össze Vele!

- Semmi közöd hozzá, mit csinálok…

- Már hogy ne lenne! A legjobb barátnőd vagyok, és nem mellesleg fülig szerelmes abba a srácba, akiről azt állítják, hogy veled jár!

- Akkor sajnos nem tudok mit mondani, csak azt, amit te képzeltél hetedikben: „Háhh, neked is tetszik, mi? Megszívtad, én nyertem!”.

***

A francba, hogy mindent elmondtam annak a libának!

Ez után a kellemes hangvételű beszélgetés után egyébként Amy hátat fordított nekem, és emelt fővel távozott. Én ott maradtam összetörve, és most már egy éve nézhettem minden nap, ahogy azok ketten falják egymást az udvaron, a lépcsőn, a folyosókon, meg az osztályteremben, amíg…

Jessica

- Tanárnő, kimehetek a mosdóba? Nagyon fáj a hasam…

- Persze. Van nálad gyógyszer?

- Ööö… Nincs, de majd megoldom valahogy.

Brad

- Késtél!

- Tudom, bocsi. Nem akarta abbahagyni a vonzatos igék diktálását…

***

- Jól van, most már menj órára!

- Oké… Figyelj! Ugye még mindig nem mondjuk el senkinek?

- Dehogy.

Amy

- Azt hiszem, megcsal engem.

- Van egy ötletem… Mi lenne, ha esetleg… te és én…?