Kedves Brad! Boldog Valentin napot! ^^

Pfff... Elhitted, mi?

Kezdjük a legelejéről...

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány, aki egy szép napon felvételt nyert az ország egyik legjobb gimnáziumába a hatosztályos képzésre. Iszonyúan örült neki, kiskori álma volt, hogy oda járhasson. 

Az első, hivatalos iskolai program a gólyatábor volt, hatodik nyarán, ahol megismerkedhetett az új osztálytársaival. (Egy lányt már ismert: a legjobb barátnőjét, akivel első óta elválaszthatatlanok.) Az első perctől fogva imádta őket, máris látta, hogy szuper csapat lesznek.

Szerelemre vágyó lelke rögtön kutatni kezdett az új arcok között, és rögtön meg is állapodott egy irtó helyes fiúén. Sötétbarna, szinte fekete szempár, barna haj, menő ízlés és stílus... Ráadásul úgy rúgja a labdát, hogy attól még a nagyanyád is elájulna! Na és a haja... "Csajszi, ő a te embered!" - Gondolta magában a lány.

Egy ideig teljesen jól elvolt ezzel az érzéssel, örült, hogy van valaki, akiért rajonghat. Ám, ahogy az általában lenni szokott, a lány beleunt a várakozásba, és abba, hogy az érzései viszonzatlanok, így  hát úgy gondolta, ideje továbblépni. Ekkor került a képbe a srác, akivel 2 hónapot járt, hogy elfelejtse a barna herceget. Csakhogy sajnos ez nem ilyen egyszerű. Egyik éjjel álmában a focistáról álmodott. Csak egy csók volt, semmi több, mégis - nem sokkal később - a lány szakított a barátjával.

Szegény csaj teljesen kivolt. Száz százalékig biztos volt benne, hogy álmai pasija egy lotyónak tartja. Pluszba még az exe összejött az egyik barátnőjével. Képzelheted, mennyire elege volt...

Ezután semmilyen kapcsolata nem volt a sráccal. Annyit se beszéltek egymással, mint egy bottal. A lány próbált felejteni, de nem ment ki a fejéből a fiú. Folyton csak rá gondolt. "Vajon mit csinál most? Biztosan focizik... Kipirult arccal, lihegve felnéz, fekete szemével felméri a távolságot. A haja az arcába hull... és LŐ!" - Á, nem, nem unatkozott a csaj, dehogyis. Tökre volt élete, hagyjuk már...

Eljött a tizedik év eleje, amikor is... még mindig nem történt semmi. Vagyis mégis! A srác és a lány legjobb barátnője összejöttek... Hoppá. Ez fájt. A lány kezdte feladni. Úgy érezte, semmi értelme sincs az életének: elvégre négy éve várt a srácra, erre a LEGJOBB BARÁTNŐJE, akit majd' tíz éve imád, most lecsapott a pasira. A lány most ott állt egyedül, összetörve, reménytelenül... 

De annyi önbecsülés még volt benne, hogy leírja a történetét. Ha már úgy sincs senkije, legalább még valaki szenvedjen rajta kívül.

Boldog Valentin napot...

Tanítás után Krisz hívott, hogy nem tud értem jönni, mert valami vizsgára kell készülnie. Kénytelen voltam sétálni a hidegben. Már körülbelül a negyed utat megtettem, amikor szállingózni kezdett a hó. Ez akár még szuper és hangulatos is lehetett volna, ha éppen nem egy lucskos, olvadós fajta esik. Király. Teljesen átfagytam, erre meg még jött egy kis hideg, nedves cucc is. Amit lehetett, magamra vettem, így a végén úgy néztem ki, mint egy eszkimó: négy réteg felső ruházat, plusz a sapimra ráhúztam a kapucnimat. Semmit sem láttam. Hirtelen dudaszót hallottam magam mellől. Nagy nehezen oldalra fordultam.

 - Hé, szivi, elvihetlek egy darabig? – Tomi a napszemüvege (igen, télen) fölött kinézve vigyorgott rám. Hamar vettem a lapot, és nyávogós, plázacicás hangon válaszoltam:

 - Juuujj, igen, köszi! – gyorsan bepattantam mellé, mert Tomi mögé érkezett egy kocsi. Amint becsaptam magam mögött az ajtót, Tomi dudált kettőt, majd padlóig nyomta a gázt. Az izmaim összerándultak, és szorosan behunytam a szemem.

 - Na és? Hová megyünk? – kérdezte a srác, majd amikor nem érkezett válasz, rémülten felém kapta a fejét. – Te jó ég! Lassítok!

 - Köszi – mondtam már egy kicsit megnyugodva.

 - Minden oké? – aggódva nézte az utat. Rámosolyogtam.

 - Persze, nagyon sajnálom. Nem akartalak megijeszteni – Tomi elgondolkodva bámult maga elé. - Kérdezhetek valamit? – bólintottam, mire folytatta. – Miért történnek ezek a rosszullétek veled? Valami spéci betegséged van, hogy parázol a sebességtől, vagy mi? – Na, most légy okos, Lara! Rákérdezett arra, amit a legkevésbé akartam bárkivel is megosztani. Csak Krisz tudott róla, és ő is csak azért, mert megfenyegetett azzal, hogy ha nem mondom el, beárul a szüleimnél, hogy egyszer egy kirakodóvásárban elloptam egy ezüstkarkötőt. Oké, tudom, hülyeség volt, mert simán lett volna rá pénzem, de mentségemre szóljon, hogy senki nem őrizte a standot és éppen ki voltam borulva Krisz miatt. – Öhm… persze nem muszáj elmondanod, csak ha szeretnéd… - Jajj, ezek szerint kicsit elbambultam.

 - Oh… De… Semmi gond. Elmondom - határoztam el végül. – Igazából nem nagy sztori… Másfél éve nyáron elhatároztam, hogy szerzek egy jogsit, mert elég gáz, hogy engem folyton csak fuvaroznak össze-vissza. Akkor éppen nem volt pénzem a tanfolyamra, így a nővérem kocsijával gyakoroltam. Általában ő is ott volt velem, néha bent ült mellettem, néha kintről irányított. Akkor még tök rendes volt. Csak aztán egyszer, amikor ő bulizni ment a barátnőivel és a szüleim sem voltak otthon, lenyúltam a garázsból az autót. Úgy gondoltam, elég jól vezetek már, így a városban kocsikáztam. Egy kicsit gyorsabban mentem a kelleténél, és nem figyeltem a táblákra sem. Egy kereszteződésnél nem nekem lett volna elsőbbségem, én mégis teljes gázzal áthaladtam rajta. Vagyis csak át akartam. Mert közben belém jöttek jobbról… Nekem nem nagyon lett semmi bajom agyrázkódáson kívül, de a kocsit már nem lehetett helyre hozni. A másik sofőrrel és autóval ugyanez volt a helyzet. Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem vezetek. A nővéremnek vettem egy új, undorító, rózsaszín járgányt, de azóta is utál. És Krisz – itt Tomi elhúzta a száját – azóta félt ennyire.

 - Hű… - szegény srác láthatóan alig találta a szavakat. – Sajnálom – nézett egy pillanatra a szemembe, majd gyorsan az útra kapta a szemét.

 - Ugyan… - mosolyogtam szomorúan. – Csak egy ember halt meg aznap. Én. Belül.

 - Ezt hogy érted?

 - Gondolj bele! Majdnem vége lett az életemnek. A nővérem szívből gyűlöl, mert ripityára törtem a kocsiját. A barátom mindentől és mindenkitől félt. Nem enged autóba ülni, csak ha ő, vagy a szüleim vezetnek. Elegem van belőle, de nem akarok vele szakítani, mert…

 - Mert? – kérdezte Tomi a kelleténél egy kicsit indulatosabban.

 - …Mert félek tőle – mondtam ki. Hirtelen fékcsikorgás. A kezem a szemem elé kaptam, és megpróbáltam mindent kizárni a fejemből. Amikor megálltunk, megszűnt a zaj. Óvatosan kilestem az ujjaim mögül. Egy felháborodott, ingerült kistanár nézett velem farkasszemet.

 - Hogy micsoda?! Ugye ez nem azt jelenti, hogy…? – idegesen szorította a kormányt, úgy, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek. A szám szélét rágva bámultam a kisállat kereskedést, ami elé az előbb befaroltunk.

 - Hát… már egyszer elég közel volt hozzá… - majd Tomi elrettent arcát látva gyorsan folytattam. – De nem ütött meg! Régebben jártam önvédelmi tanfolyamra, ha akarna, se tudna nagyon bántani. Felkészültem.

 - Te jó ég, Lara, ez rémes! Nem lehetsz együtt egy olyan férfival, aki bármikor megverhet! Ez nagyon komoly!

 - Hé, már nem azért, de ki vagy te, hogy megmondd, kivel járhatok és kivel nem?! – Tomi értetlenül nézett rám.

 - Most miért vagy ilyen? A barátod képes lenne fizikailag bántalmazni! Csak segíteni szeretnék – sütötte le a szemét szomorúan.

 - Nem kell egy olyan segítsége, akinek a kapcsolata még szánalmasabb, mint az enyém! Akinek a barátnője egy egoista, megalomán ribi! – kiáltottam dühösen, majd a könnyeimmel küszködve kiszálltam a kocsiból, és bevágtam magam mögött az ajtót. Szerencsére tudtam, hol vagyok. A kisállat kereskedés három saroknyira volt a házunktól. Elindultam hazafelé. Az utca végén óvatosan visszapillantottam a vállam fölött. Tomi kocsija még mindig ott állt.

Ezt az egészet nem így terveztem. Nem is értem, miért borultam ki annyira. Nagyon érzékenyen érintett a téma. Talán azért, mert eddig még senkivel nem beszéltem erről. Ádám nagyon közel járt múltkor, amikor megkérdezte, hogy mit csinált Krisz, amiért olyan szomorú vagyok. Éppen azelőtt látott engem a barátom Gáborral ölelkezni. Nagyon depis volt szegény, mert az osztálytársai piszkálták, én pedig megöleltem. Krisz akkor fordult be a suli parkolójába, és észrevette a kis incidenst. Miután leordította a fejemet mindenki előtt, elvitt magukhoz, mert ott éppen nem volt senki. Jól kiosztott. Azt mondta, hogy nem is szeretem igazán. Meg hogy micsoda egy hűtlen lotyó vagyok. Csak persze csúnya szavakkal. Olyanokat vágott a fejemhez, hogy mindig tudta, hogy a nőkben nem lehet megbízni.

 - Azt hiszed, a nők egyenjogúak a férfiakkal?! – röhögött fel. – Ugyan, kérlek! A kettőnk közül ki az erősebb? Az okosabb? A hűségesebb? Na látod… Áh, figyelj! Ismered ezt? Mit olvas a nő egy üres papíron? A jogait! – vigyorodott el gonoszul.

Nos, egyszóval rémes dolgokat hordott össze. Amikor pedig felálltam, és azt mondtam neki, hogy haza akarok menni, megszorította a csuklóm, és kezet emelt rám. Felsikoltottam. Becsuktam a szemem, és vártam az ütést. Amikor már vagy fél perce nem történ semmi, félve kinyitottam a szemem. Elengedte a kezem, és csak ennyit mondott:

 - Még nincs itt az ideje.

Végül hagyta, hogy elmenjek. Szerencsére nem jött utánam, mert nem haza mentem, hanem Kittiékhez. Tudtam, hogy csak Ádám volt otthon, de kellett valaki, akivel beszélgethetek. Ő nem jött rá, hogy mi történt, de azt hiszem, sejtette.

Január 13. kedd

Mikor reggel kinyitottam a szemem, az első, amit megláttam, a barátom feje volt.

 - Jézusom, Krisz! Te meg mit művelsz?!

 - Ja, ébren vagy? – egyenesedett fel.

 - Most már igen… Mit kerestél az arcomban? – kérdeztem furán, miközben felültem, és a takarót a mellkasom elé húztam.

 - Csak ellenőrizni akartam, hogy nem tett-e benned kárt a tegnapi kocsikázás…

 - Jajj, Krisz, maradj már! Nincs semmi bajom, miért nem érted végre meg?! Olyan vagy, mint egy második anya, folyton csak aggódsz értem. Nem kell! Nincs szükségem erre! Kérlek, hagyd abba! – néztem végül könyörgőn.

Krisz nagyot sóhajtott.

 - Oké, csak… féltelek téged! Mi van, ha egyszer egy ilyen „kocsikázás” alkalmával belerohan az autó egy fába? Vagy mit tudom én… Nem emlékszel?...

 - Krisz, ilyesmi soha nem fog újra megtörténni, oké? Biztosíthatlak róla.

 - Na persze. Mindegy. Öltözz fel, és húzzunk. Késésben vagy. – Igaza volt. Az órára nézve rájöttem, hogy durván elaludtam. 07:50 volt. Gyorsan kipattantam az ágyból és kiküldtem Kriszt a konyhába, hogy ne lábatlankodjon ott nekem. Mondjuk feltalálta magát, csinált nekem müzlit…

Mikorra felöltöztem (fürdésre már nem volt idő), befaltam a tál müzlit és fogat mostam, már nyolc óra volt. Szuper, elkéstem.

Krisz kocsijában ülve egyfolytában azt ismételgettem, hogy „Gyorsabban, gyorsabban!”, de ő csak nem akarta túllépni az 50 km/h-t. „Fő a biztonság…” Pff.

Mire odaértünk, már negyed is elmúlt. Gyorsan odanyújtottam Krisznek az arcom, mire ő egy cuppanós puszit nyomott rá (fúj, nem értem a fiúk miért szeretnek ilyen nyálasnak lenni, amikor az ember lánya még késésben is van), és már bent is voltam az épületben. A portás rosszallóan nézte, ahogy felrohanok a lépcsőn. A terem ajtajához lépve mély levegőt vettem, kopogtam, beléptem, majd a tanárra néztem… Na, jó, mi történt?! Ma törivel kezdünk! Ramika a tanári asztalon ülve, miniszoknyában lapozgatott valami primitív női magazint, miközben az osztály kulturáltan elfoglalta magát. Érkezésemre húsz kíváncsi szempár szegeződött rám.

 - Jó reggelt! – köszönt a kistanárunk tettetett kedvességgel. – Jól aludtál? Képzeld, ma én helyettesítem Szita Róbert tanár urat! Hát nem nagyszerű? – csevegett velem. Közben az egész osztály érdeklődve nézett minket. Hirtelen stílust váltott. - Amíg helyet foglalsz, esetleg ismertethetnéd a késésed okát!

 - Hát öhmmm… Tudja, tanárnő, a kezem tegnap megsérült…

 - Igen, hallottam róla… - húzta el a száját. Hmmm, vajon azt is tudja, hogy a barátja miatt történt a kis incidens? – Na és?

 - Reggelre… khm… nagyon bedagadt, úgyhogy… öööö… el kellett mennem aaaaz… izé… a gyógyszertárba… - improvizáltam. Hát, nem úgy nézett ki a csaj, mint aki elhiszi a rögtönzött történetemet, de azért azt mondta:

 - Rendben, de holnapra hozd az igazolást! Most pedig ülj a helyedre, és maradj csendben, ahogy a többiek!

Pfff. Ezer örömmel. Mindegy, legalább megúsztam. Majd Krisz aláírja az igazolást, ő úgyis olyan, mint az anyám…

Óra után Kitti, a legjobb barátnőm felült a padomra, és megkérdezte:

 - Elaludtál?

 - El hát. Szerintem Krisz kikapcsolta az ébresztőórát, vagy nem tudom… Arra keltem, hogy az arcomba mászott. Áh, kicsit sem volt ijesztő… - forgattam a szemem.

 - Nálad aludt? – vonogatta Kitti a szemöldökét fel-le.

 - Pont az a fura, hogy nem. Fogalmam sincs, mit keresett nálunk, minden esetre jól kicsinált… - sóhajtottam. – Egyébként, ha már itt tartunk, mi van veled és Martinnal? Dúl a szerelem? – cukkoltam vigyorogva. A tizenegyedikes Martin Kitti pasija volt. Göndör, barna hajú, barna szemű, kisfiús srác. Irtó aranyosak voltak együtt, a suli legcukibb párja. A barátnőm egy fintort követően izgatottan válaszolt:

 - Képzeld, elhívott egy Jasmine koncertre, jövő héten!

 - Na neeee! Ez überkirály!... De hol lesz? Jövő héten nincs Magyarországon konci… - Jasmine egy 22 éves, magyar énekesnő (eredeti neve Jázmin). Eszméletlenül híres, és főleg angol számokat ír, ezért külföldön is sokat turnézik. Régóta szeretnék eljutni egy fellépésére, de eddig még nem nagyon sikerült, mert mindig nagyon drágán adják a jegyeket.

 - Én is ezt kérdeztem… És képzeld! Angliába megyünk! – ujjongott.

 - Hűűűű, ne már! Ez nem ér! Anglia és Jasmine… A két legjobb dolog a világon! – Kitti vigyorogva bólogatott. – Egyébként… miért? Vagyis… hogyhogy? Milyen alkalomból visz el Martin? Talán meg akarja kérni a kezedet?

 - Hülye – csapott nevetve a vállamra, majd elkomolyodva válaszolt. – Fogalmam sincs. Valami meglepi, vagy mifene. Olyanokat zagyvált, hogy majd ott meglátom, meg hogy az egész ingyen lesz… Ja, és a legjobbat még nem is mondtam! A koncert után, ahol egyébként VIP-esek leszünk, bemehetünk a színpad mögé az öltözőbe, és beszélhetünk Jasmine-nel!

 - Uramisten! Menj már! – tágra nyílt szemmel bámultam a barátnőmre. – Fú, hallod! Dedikáltass nekem valamit! Majd adok egy lapot. Vagy többet… Tudod mit? Adok egy egész füzetet! – Kitti vihogva megnyugtatott, hogy annyi aláírást szerez Jasmine-tól, amennyit csak el tud hozni, majd a következő óra előtt még gyorsan kiszaladt a mosdóba. Én csengetésig a helyemen ücsörögtem, és töprengtem az élet nagy kérdésein. Például: Én miért nem mehetek Jasmine koncertre? Mit keresett reggel Krisz a szobámban? Miért ilyen bunkó Ramicica? Mi van Tomival?...

A második óra ofői volt. Lakatos egy csomó „fontos” infót közölt velünk. Osztálykirándulás, sítábor, félévi eredmények, versenyek stb. Szót ejtett továbbá még a tegnapi kis balesetemről is: vigyázzunk magunkra, ne rohangáljunk a folyosókon (már nem azért, de Tomi szaladt belém). Egyébként egy csöppnyi aggódás sem volt a hangjában, meg sem kérdezte, hogy jól vagyok-e. Hát jó. Köszi.

Miután Lakatos kiment a teremből, egy másik tanár dugta be a fejét az ajtón. A szívem nagyot dobbant.

 - Sziasztok, srácok! – Tomi mosolyogva nézett körbe a teremben, majd megállapodott a tekintete… rajtam. Úristen! – Lara, elrabolhatlak egy pillanatra?

Gyorsan kisurrantam a teremből, hogy ne kelljen az osztálytársaimra néznem.

 - Jó nap… izé… öhhm… Helló! – köszöntem zavartan a kistanárnak. Ma is veszettül jól nézett ki: tornacipő, direkt szakadt farmer, fekete, rövid ujjú póló, szembe lógó, éjsötét haj. Félelmetes kék szeme most vidáman csillogott, ahogy rám nézett.

 - Szia! Csak azért akartam beszélni veled, hogy megkérdezzem: jól van a kezed? – aggódott értem. De cuki!

 - Ohh, igen, köszönöm.

 - Még egyszer nagyon sajnálom, ami történt. Ezentúl lassabban közlekedek, nehogy fellökjek még egy csinos lányt… - kacsintott rám. Lányos zavaromban csak idiótán vihogtam. Szerencsémre megérkezett a felmentősereg Kitti személyében, és kimentett a kínos helyzetből:

 - Íme, itt a Tanár úr! – nyomott egy puszit Tomi arcára. Elkerekedett szemmel néztem rájuk.

 - Csak én érzem úgy, vagy tényleg volt egy kis él a hangodban, hugi? – nevetett a srác Kittire. Aztán észbekapott, és rám nézett: - Egy osztályba jársz a húgommal? Nem is mondta – fordította vissza a fejét a barátnőm felé.

 - Most mi van? Azt hittem, tud ezekről a rokoni kapcsolatokról – vigyorgott Kitti rám.

 - Na, várjunk! Tomi a te híres „kisebbik bátyád”? – bámultam Kittire. Tudta, miért kérdezem. Mindig, amikor volt valami jó sztorija a tesóival, akkor úgy emlegette őket, hogy „Ádám, és a kisebbik bátyám”. Ádámot már ismertem, mert egyszer, amikor átmentem Kittihez, hogy lelkizzünk egy kicsit (Krisz éppen kiakasztott), a lány nem volt otthon, csak a nagyobbik testvére, Ádám. Így jobb híján vele dumáltam, és nagyon jóban lettünk.

 - Ühüm – nevetett Kitti. Szegény Tomi, bár semmit nem értett, azért mosolyogva állt mellettünk. Felé fordultam.

 - Szóval akkor te vagy a „Bűvös trió” harmadik tagja. Ádám, Kitti, és Tomi… Szegény! Sajnállak, nem könnyű e mellett a két őrült mellett sokáig megmaradni… - Kitti rögtön kontrázott.

 - Azért ne becsüld alá őt sem! – mondta nekem. – Van olyan hülye, mint mi, csak neki valamennyire sikerül ezt a tulajdonságát eltitkolni – erre mindhárman felröhögtünk, majd Tomi közölte, hogy mennie kell.

 - Hugi, te csak ne beszélj rólam a hátam mögött, mert akkor… - nevetve, fenyegetően megrázta a mutatóujját. Rám nézett. – Neked pedig jobbulást, Lara. És vigyázz magadra! Sziasztok! – köszönt el, majd sietős léptekkel átvágott a folyosón tömörülő diákok között. Utánanéztem, és azt kívántam, bárcsak visszajönne. Egy idő után úgy éreztem, valaki figyel. Mikor oldalra fordítottam a fejemet, tűnt csak fel, hogy már percek óta bámulom a srác hűlt helyét. Kitti sokat sejtően mosolyogva vizslatott, de végül csak azt mondta:

 - Gyere, mindjárt kezdődik a matek!

 - Öhm... Nem… Nem tudom…- mondtam értelmesen. – A kezem egy kicsit fáj… De… nem vészes…

 - Mutasd!... Úristen! Ez nagyon piros! – felemelte a kezem, mire felszisszentem. - Oké. Állj fel! Ki az osztályfőnököd?- kérdezte aránylag nyugodt hangon, de én azért éreztem, hogy meg van ijedve. Mondjuk ez eléggé érthető. Lehet, hogy most törte el a kezemet. 

 - Lakatos… öhm… Andrea!- hát igen. Nem mindig ugrik be elsőre az ofőnk teljes neve. Mindig Lakatosnak hívjuk. Még szerencse, hogy eszembe jutott! Hogy beégtem volna, ha nem tudok válaszolni…

 - Oh, szuper! Gyere!

Elindultunk a tanári felé. Aztán amikor odaértünk... csak úgy bement! És még az ott álló ügyeletes srác sem szólt rá!

 - Velem van!- szólt oda rohangáló barátom a fiúnak, mire az… BÓLINTOTT!!! Mi történik?! Mindenki megőrült? Ki ez a srác, hogy csak úgy besétál a tanáriba??? És mi az, hogy vele vagyok? Mint egy kutya a gazdájával, vagy mi? Nagyon nagy embernek képzeli magát a gyerek! Egyáltalán ki ez?! Még soha nem láttam itt a suliban…

Amíg én ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel küszködtem magamban, odaértünk Lakatos asztalához. A tanárnő nagy munkában volt, éppen a mi töri tézéinket javította. Hát, szurkoltam neki, nem volt egy egyszerű feladat.

 - Khm. Andi! Ez a lány a te osztályodba jár, ugye?- Uramisten! Ez letegezett egy ötvenéves tanárnőt! Atyaég! Egy diák azt mondta Lakatosnak, hogy ANDI! Ebből nagy ordítozás lesz…

 - Igen, Tomikám. Miért, mit művelt az én Laurám?- kérdezte álszenten. Tudta, hogy utálom, ha a teljes nevemen szólítanak. A kezem ökölbe szorult, de ezt inkább gyorsan abbahagytam, mert nagyon fájt.

 - Ő semmit, én voltam- mondta (ezek szerint) Tomi. – Véletlenül fellöktem, és ráesett a csuklójára. Beviszem a kórházba, kérlek, igazold a hiányzását mára.

 - Rendben, drágám, csak aztán vezess óvatosan!- szólt rá Lakatos a srácra.

 - Úgy lesz!- ígérte Tomi, majd karon ragadott és kivezetett a tanáriból.

Mikor kiértünk az „Oroszlánok barlangjából”, megállítottam a srácot, a szemébe néztem, és megkérdeztem:

 - Na, jó! Te mégis ki a frász vagy?!

 - Öhm… Hát… Tomi.

 - Jajj, tudod, hogy nem úgy értem!... Még soha nem láttalak itt, pedig én mindenkit ismerek. A srác a tanári előtt csak úgy beengedett, elfogadva azt a választ, hogy veled vagyok. Az ofőmet letegezted, meg azt mondtad neki, hogy ANDI!! És igazoltad a hiányzásomat!!!! Ki… vagy… TE?

Tomi elmosolyodott, úgy, ahogy csak egy vérbeli macsó tud mosolyogni, és ezt mondta:

 - Kistanár.

És akkor nekem leesett az állam. Most már minden világos volt. Aztán hirtelen eszembe jutott valami nagyon borzalmas dolog. Valami elképesztően nagyon-nagyon borzalmas dolog…

 - Először is… Bocsánat, de csak akkor magázódok valakivel, ha nagyon muszáj, te pedig ugyebár nem tanítasz. Na meg egy ilyen találkozás után, azt hiszem, jogosan kérdezem... Tegezhetlek? – Tomi mosolyogva bólintott, így megkönnyebbülten folytattam. – Szóval… Te és Rami… Együtt jöttetek? - félve vártam a választ, mert ez a fiú, bár megijedtem ezektől a rejtélyektől, és még mindig nem tudom, hogy kicsoda is Tomi igazából, borzalmasan jól nézett ki, nem akartam, hogy holmi műcsajok szedjék el előlem. Habár… nekem van barátom.

 - Oh, alapból úgy jöttem ide, hogy az anyja ajánlottt fel egy állást, mert Rami itt szeretett volna angolt tanítani, én meg, hogy közel legyek hozzá, megkaptam a tesit.

 - Ah… Szóval… együtt vagytok…– mondtam csalódottan.

 - Igen…- kék szemeivel úgy vizslatott, mintha olvasna a gondolataimban. -  Most pedig induljunk! A kezed egyre csúnyább! – húzta el a száját a csuklómra nézve.

A suli parkolójában alig volt szabad hely, úgy szlalomoztunk a kocsik között, hogy szinte mindegyik visszapillantó tükörbe beleütköztünk. Egyszer csak Tomi megállt előttem, így kis híján nekimentem.

 - Mi az?- kérdeztem kíváncsian.

 - Itt vagyunk. Szállj be!- elakadt a lélegzetem! Egy vadonatúj sportkocsi mellett álltunk! Nem értek sokat az autókhoz (sőt, konkrétan semmit), azt tudtam megállapítani, hogy piros, új, gyönyörű és valószínűleg méregdrága. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ülhetek majd egy ilyenben!

 - Na, mi lesz, nem ülsz be?- kérdezte a gazdája vigyorogva. Akkor jöttem rá, hogy elbambultam, és valószínűleg full hülyén nézhettem ki, ahogy ott csorgatom a nyálam a kocsin.

 - Oh… Izé… Dehogynem!- pattantam be gyorsan. Amint bekötöttem magam, szó szerint kilőttünk a parkolóból. Amint kikanyarodtunk az útra, száguldani kezdtünk.

A kórházhoz érve megkönnyebbülten ugrottam ki az autóból. Még egyszer visszafelé kibírom, de aztán soha többé ne kelljen ebben a sportcsodában utaznom. Igazából nagyon nem vagyok oda a sebességért. Mindig hányingerem van.

 - Gyere már, nem jó a kezednek, ha erőlteted!- szólt rám, ugyanis éppen egy fának támaszkodtam a rosszulléttel küzdve.– Baj van?- esett le neki, hogy miért „erőltetem”.

 - Jajj, dehogy, csak egy kicsit hányingerem volt, de már jobb - vettem el a kezem a fától.

 - Oh, akkor vissza majd egy kicsit lassabban megyünk, oké?- kérdezte kedvesen.

 - Rendben, köszi.

Az épületbe belépve rögtön megcsapott az a tipikus kórházszag. Utálok lesérülni vagy betegnek lenni, ha csak tehetem, kerülöm ezt a helyet. Olyan… nyomasztó…

Úgy kábé 3 órát ültünk, csak azért, hogy egy pasas bekösse a kezemet, azt mondja, hogy pihentessem, aztán kiküldjön. Kösz. Mindegy, az alatt az idő alatt felhívtam anyut, Kittit és Ádámot (utóbbiak a legjobb barátaim, nem mellesleg testvérek), játszottam a telefonomon, Facebook-oztam, ettem egy Túrórudit, végül pedig beszélgettem Tomival és próbáltam nem nagyon belezúgni. Egyébként a következőket tudtam meg róla: huszonegy éves, van egy bátyja és egy húga, imádja a kosarat és a focit, tud gitározni és dobolni, Hollywood Undead-fan és rajong a Star Warsért, meg a Trónok harcáért (sőt, még az eredeti, Tűz és jég dala könyvsorozatot is olvasta).

Istenem, ez a srác túl tökéletes! Ilyen ember egyszerűen nem létezik! Na, jó. Nekem van barátom. Nekem van barátom! Ne ess kísértésbe! Ne… ess… KÍSÉRTÉSBE!!!

A suli felé tényleg óvatosan jöttünk, max. 60-nal hajtottunk. Ezért rendkívül hálás voltam Tominak.

Aztán amikor megérkeztünk, megtörtént a baj. Igen… Krisz.

Kiszálltam a kocsiból, és megláttam. Átkozottul jól nézett ki: Converse cipő, szűk szárú farmer, bő, feliratos, (I love my girlfriend - csak hogy még nagyobb lelkiismeret furdalásom legyen) fekete, rövid ujjú póló, bőrdzseki, nyakában fejhallgató. Világosbarna haja csak úgy csillogott a halvány, téli napsugarakban, smaragdzöld szemével a parkolót fürkészte. De nekem nem tetszett. Mert hirtelen mellém lépett a világ leggyönyörűbb fiúja, én pedig már nem tudtam másra figyelni. Egyszerűen… szép volt. Tudom, ezt lányokra szokták mondani, de annyira tökéletes volt, hogy bárki ezt állította volna róla a helyemben. Az arca, a vonásai, a jeges kék szemei, ami miatt volt egy kis félelmet keltő a tekintetében… Fekete, szembe lógós hajába beletúrt azokkal a szép, hosszú ujjaival. Abban a kihívó, fehér, ujjatlan felsőben mosolygott rám, amitől az összes lány eldobta volna az agyát, majd a fekete farmerje zsebébe dugta a kezét.

Ekkor eszembe jutott valami, és kábultan ezt kérdeztem:

 - Te nem fázol? – ez végzetes hiba volt: túl hangosan mondtam, és Krisz meghallotta. Azonnal odafordult. Elkerekedett a szeme.

 - Azt a… - a többit nem írom le, mert nagyon nem szalonképes szöveget darált le, miközben odajött hozzánk. Aztán több dolog is történt egyszerre: Krisz mellkason lökte Tomit, aki nekibillent a kocsijának. Ekkor már a kistanár is elkezdett ordítani, hogy mégis mit képzel magáról a másik. Gyorsan megfogtam Tomi kezét, de elkéstem. Egy nagyon erős balegyenessel kiütötte Kriszt, aki kifeküdt a parkoló közepén. Feleszméltem, és most már én kiabáltam:

 - Mit csinálsz, te őrült?! Te teljesen közveszélyes vagy! Előbb a csuklóm, aztán a barátom…! Elmehetsz ám a… - szintén egy nem túl szép káromkodás következett, főleg, hogy egy lány szájából hangzott el. Ilyenkorra pedig persze megérkezett a bámészkodó tömeg, élükön Boróval. Azzal a tanárral, aki a legjobban utál. Hoppá… Asszem meghallotta a kirohanásomat…

 - Molnár Laura! Azonnal indulj az igazgatóhoz! Hogy képzeled, hogy így beszélsz egy tanárral?! Na, kislányom, most fogd a keresztet a nyakadban! Garantálom, hogy repülni fogsz! – mindenki egyszerre hördült fel. Az iskolánk nagyon jó hírnévnek örvendett, még soha nem rúgtak ki senkit. Főleg nem az utolsó félévében. És nem egy népszerű diákot. Elfehéredtem. A fenébe! Ezt lehet, hogy nem kellett volna… De ekkor csoda történt! A mellettem álló Tomi, akit az előbb úgy leordítottam, megfogta a kezemet és ezt mondta a tanárnak:

 - Az én hibám.

Csak ennyit mondott. És mindenki elhitte neki. Akkora meggyőzőerővel bírt ez a fiú, hogy senki nem kételkedett a szavában, elfogadták, hogy „az ő hibája”. Még én is.

 - Ohh… Semmi baj… Öhm… Izé… - makogta Boró, aztán feleszmélt – Jól van, gyerekek! Nem történt semmi, tessék visszamenni az épületbe!

Nehezen, de elengedtem Tomi kezét, és lehajoltam Kriszhez, aki nem festett túl jól. Jajj, ne! Nem akartam még egyszer visszamenni a kórházba.

 - Jól vagy? – kérdeztem aggódva, de azért a fél szememet Tomin tartottam. Leguggolt mellém, és együtt néztünk kérdőn a barátomra.

 - Aha. Húzzatok fel! – kérte. Vagy inkább parancsolta. Micsoda bunkó! Mikor teljesítettük a kívánságát, kicsit tántorogva Tomira nézett. – Ha még egyszer hozzászólsz a barátnőmhöz, leverem a fejed! Világos?

 - Oké-oké. Van csajom, nem érdekel a tiéd – tette fel a kezét. - Amúgy vicces, hogy az fenyeget, akinek a szeme alatt van az öklöm nyoma. Na csá! - mondta lazán, de valamiért hallottam benne egy kis élt. Biztos csak képzelődtem. Amúgy ez szíven ütött. Csalódottan néztem utána. Mi az, hogy nem érdeklem? Jó, neki van egy szuperdögös barátnője. Hahh! Na jó! Akkor én se figyelek rá! Van pasim, kit érdekel Tomi?! Pf.

Ránéztem az órámra: fél kettő. Ma csak hat óránk volt. Király, mehetek haza!

 - Öhm… Krisz. Kocsival vagy? Krisz! – hirtelen felém fordult (eddig a távolodó Tomit figyelte). Ijedtemben óriásit ugrottam. A szeme izzott a haragtól.

 - És te! Ha még egyszer meglátom, hogy csak egy szót is váltasz ezzel a rohadékkal, én komolyan mondom… nem tudom, mit csinálok!!! – mondta dühösen.

 - Krisz! Nem hallottad? Mondta, hogy van barátnője… - mondtam kissé szomorú hangon.

 - Ja. De bármikor dobhatja, és akkor simán rád mászik. Én nem leszek itt, hogy megvédjelek. Szerencse, hogy már csak egy fél évig jársz ebbe a porfészekbe… - morogta (inkább csak magának). Az utolsó megjegyzését elengedtem a fülem mellett, és inkább megismételtem magam:

 - Kocsival vagy?

 - Aha – mondta egy kicsit ellágyulva. - Hova menjünk?

 - Leginkább haza – mondtam furán. – Pihentetnem kell a kezemet.

 - Tényleg! Mi történt vele? – kérdezte egy pillanatig aggódó arcot vágva. Aztán hirtelen megint elsötétült a tekintete, és hozzátette: - Hol voltál ezzel a baromarccal?

 - A második óra után fellökött a folyosón. Ráestem a csuklómra, úgyhogy bevitt a kórházba. Három órát vártunk arra, hogy bekössék a kezem. Aztán visszahozott – mondtam unottan. Már megszoktam Krisz féltékenykedését, ezért elég rutinosan meséltem a napomat.

 - Aha… - gondolkozott. – Hé! Ezzel a kocsival mentetek? – mutatott Tomi sportcsodájára.

 - Igen… - szóltam halkan. Tudtam, mi következik…

 - De te nem ülhetsz be semmilyen gyors járműbe!!! Ezt nem hiszem el! Soha többet ne szállj be abba az autóba! Nagyon veszélyes! – Istenem, utálom, amikor ezt csinálja. Csak azért, mert korábban volt egy kis balesetem, úgy félt a kocsikázástól, mint egy kisbabát egy ijesztően vigyorgó bohóctól.

 - Krisz! Hagyjál már! Csak egy kis hányingerem volt. Nincs semmi baj, oké? Nem utazok Tomi autójával, ha nem szeretnéd – mosolyodtam el, majd egy puszit nyomtam az arcára.

 - Megígéred? – nézett mélyen a szemembe.

 - Meg – mondtam magabiztosan.

Ezután már nem történt semmi érdekes. Krisz kirakott otthon, aztán hazament, készülnie kellett valami vizsgára. Az csak később jutott eszembe, hogy mégis mit keresett a sulimnál, de nem nagyon foglalkoztam vele.

Hosszú nap volt ez a mai. Szomorúan aludtam el. Azt mondtam Krisznek, hogy nem ülök be többet Tomi kocsijába. Pedig hazudni csúnya dolog...

Január 12. hétfő

Reggel nagyon frissen és vidáman ébredtem. Már alig vártam, hogy felvehessem a nyakláncomat. Kipattantam az ágyból, óvatosan kiemeltem az új szerzeményemet a dobozból, és a nyakamba akasztottam. Annyira gyönyörű volt!

Aztán vehettem is le rögtön, ugyanis rájöttem, hogy nem fürödhetek benne. Így gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem (a szokásos fekete top, direkt szakadt gatya, bakancs, a karkötők, egy pár nyaklánc, plusz induláskor vastag koponyás pulcsi és fekete télikabát), újra felvettem a medált, kisminkeltem magam (füstös fekete – az örök kedvenc), reggeliztem és bevártam a nővéremet, aki eldobott a suliba (persze nem önszántából, hanem, mert anyuéktól kap pénzt, fesztiváljegyre gyűjt).

 - Linda, gyere már! – szóltam rá úgy félpercenként.

 - Fogd már be egy kicsit, mindjárt mehetünk, csak még fogat mosok! – hallgattatott el rögtön. – Minden reggel a te hangod szól, mert még mindig ebben a nyomorult lakásban lakok. Tudod, ha majd híres modell leszek, soha nem lesz gondom veled. Óriási villában fogok élni, nem ebben a koszos lyukban a szüleimmel és az idegesítő húgommal. Sok pénzt fogok keresni, királyul fogok élni, nem úgy, mint te, mert te a szüleiddel fogsz lakni és valami full unalmas munkád lesz, mondjuk… könyvelő. Bármit is jelentsen az… - igen, ez az én kedves, szőke, plázacica, 21 éves nővérem, aki még mindig a szüleivel és a húgával él és nem veszi észre, hogy fogytán az ideje. Mindig azt mondta, hogy híres modell lesz, de soha nem tett lépéseket az ügy érdekében. Most, hogy felnőtt lett, szinte elkésett a modellkedéssel. Lehet, hogy még egy pár évig van esélye, de én azt hiszem, nem fog beteljesülni az álma, és ezt előbb-utóbb neki is be kell látnia. De addig is engem fog boldogítani reggelente a kedves monológjaival és beszólásaival.

 - Mekkora szerencséd van, hogy anyuék nincsenek itthon… - motyogtam, de nem hallotta. Ez meg az én szerencsém volt.

Amint odaértünk a sulihoz, kipattantam a nővérem pink (!) színű kocsijából és bementem az épületbe. Már rögtön a portán megállítottak:

 - Jajj, szia, Lara! Jó, hogy jössz, téged vártalak! Hogy vagy? Jól? Szuper! Na, térjünk is a tárgyra! Szerinted a pink vagy a ciklámen áll nekem jobban?

Pfff. Ez Móni, a legidegesítőbb ember, akit ismerek. Ő egy olyan tipikus álbarátnő, aki csak azért keresi a társaságodat, mert menő vagy, máskülönben rád se néz.

 - A pink. A másikat felejtsd el! Nem túl előnyös… – mondtam gonoszan.

 - Öhmmm… Tényleg?... Szerintem… a ciklámen sem mutat… olyan gázul… Vagyis… Khm. Izé… - Haha! Elértem a célomat: teljesen összezavartam! Így mehettem tovább, míg Mónika magába zuhant, és az élet értelmén töprengett. A következő akadály a lépcső alján ült lehajtott fejjel és szintén az élet értelmén töprengett. Majdnem elmentem mellette, de balszerencsémre ezt hörögte:

 - Laraaa… Laraaaa…

 - Oh! Szia, Gábor, észre se vettelek…

 - Ó, hát épp ez az! – jajdult fel fájdalmasan a suli egyik legnagyobb emója, Gábor. – Engem senki sem vesz észre… „Ó, nézzétek, itt a Gáborka, tegyünk úgy, mintha nem is létezne!”

 - Jajj, ne már, ilyesmiről szó sincs… Bocsáss meg, nem akartalak megbántani!

 - Ja, na persze. Mindegy, engem úgyis mindenki utál…

 - Ne csináld már, Gábor… Várj, van csokim! Az mindig jót tesz! – jutott eszembe hirtelen. Kinyitottam a táskám és kihúztam belőle egy tábla Milkát. Gábor felé nyújtottam: - Tessék, edd meg, én úgysem kérem!

 - Köszi – fogadta el vonakodva.

 - Nincs mit. Na, szia! – mosolyogtam rá és felindultam a termünkbe. Már majdnem beléptem az ajtón, mikor valaki megragadta a kezem és visszahúzott.

 - Kétszázezer, és ez az utolsó ajánlatom! – ahh, már csak ez hiányzott… Peti, az osztálytársam. Mindenáron össze akar jönni velem, és ezért hajlandó lenne kétszázezret kidobni az ablakon. Mert ő „megteheti”…

 - Peti, mondtam, hogy nem járnék veled SOHA, még pénzért sem.

 - De… Miért nem? Helyes vagyok, erős, határozott, gazdag, intelligens…

 - És szerény… - motyogtam unottan.

 - Így van! Miért nem kellek neked? – tette fel a költői kérdést.

 - Egy, mert van barátom, és kettő, mert kihasználod a lányokat és rámászol mindenre, ami él és mozog – válaszoltam kapásból.

 - Az első nem kihívás, simán leverem Mr. Majomfejet… A második állításod pedig nem igaz, mert én most tényleg szerelmes vagyok beléd!

 - Aha, persze… És ahelyett, hogy megvárnád, hogy az „igaz szerelem” győzzön, inkább lefizetsz, csak hogy járjak veled? Undorító vagy. Ja, és ne hívd így Kriszt! Na hali! – mentem be végre a terembe. Amúgy Peti egész normális, csak egy kicsit túl sokat gondol magáról, és tényleg csak azért kellenék neki, hogy felkerüljek a „Velük volt már dolgom” című listájára. Fogadni mernék, hogy közben tíz másik csajt is szédít…

Az első óra angol lett volna, Boró Enikő tanárnővel, aki nagyjából egy pár évvel lehet idősebb anyuéknál. Festett szőke, Barbie-baba stílus, csak egy korábbi generációból. De amikor belépett, mindenki tágra nyílt szemekkel bámult rá. Úgy nézett ki, mint aki minimum 25-30 évet fiatalodott! Aztán bejött utána még egy hölgy, és megszólalt:

 - Gyerekek, bemutatom a lányomat, Ramónát, aki kistanárként vesz részt az órákon év végéig.

Ekkor jöttünk rá, hogy az első nő Boró lánya volt, a második pedig maga az angoltanárunk.

Alaposabban szemügyre vettem Ramónát, és megállapítottam magamban, hogy ezt a csajt szívből gyűlölni fogom. Pont, mint az anyját. Ezt egyébként első látásra meg lehetett mondani: szőke (már szinte fehér) haját erőltetetten rázta hátra, néha beletúrt azokkal a ciklámen színű karmaival. Rettentő erősen volt kisminkelve, kábé ötször annyira, mint én (magyarul nagyon durván), a szemöldökében egy karika, az orrában egy kis kő csillogott, a jobb füle mögött kezdődő furcsa formájú tetkó a középső ujja tövéig ért le: ezt csak azért láttuk, mert levette azt az ocsmány, rózsaszín kabátját. Alatta egy szűk, ujjatlan, mély kivágású (szintén rózsaszín) felsővel, egy fekete cicagatyával és egy undorító, pink magassarkúval. A fiúk rögtön nyáladzani kezdtek, a lányok pedig fintorogni. Mindkét csoport ugyanazért: mert állati jól nézett ki.

Az óra nagyjából abból állt, hogy a srácok kidülledt szemmel bámulták Ramónát, a kérdéseknél pedig egymást túlharsogva kiabálták be a (szerintük) jó válaszokat, a csajok meg duzzogva ültek a padjukban, magukban (vagy esetleg telefonon, üzenetben egy másik lánytárssal) szidva az új kistanárunkat. A csaj egyébként kedves volt… a fiúkkal. Ránk úgy nézett, mintha fel akarna nyársalni pusztán a tekintetével.

Óra után az osztály (bár ez még nem nagyon fordult elő) két részre oszlott: fiúk és lányok. Amíg mi kibeszéltük „Ringyó Ramit” (ezt Kitti találta ki, a legjobb barátnőm), a fiúk ugyanezt tették, csak ők „Rémszexi Tanárnő” névvel illették ezt a… műlányt.

A második óra után elmentem a mosdóba sminkelni, mert kicsit ideges voltam Ramóna miatt és párszor megdörzsöltem az arcom. Visszafelé, immár tökéletes fejjel, nyugodtan sétáltam a folyosón, amikor megpillantottam az új kistanárunkat. Megint felment bennem a pumpa, és magamban szidva utána fordultam. Hirtelen valaki belém futott és fellökött.

 - Au, a francba! Megőrültél?! Az oviban szoktak így rohangálni!- mondtam a földön feküdve.

 - Sajnálom, nem akartam! Bocsáss meg, csak nagyon siettem! Segíthetek? Megütötted magad?- az illető megfogta a kezem, én meg felültem. És akkor a szemébe néztem. A fejembe azonnal képek ezrei villantak be.

A homokozó… A nagy fűzfa… A kis lábnyomok a sárban… Azok a kényelmetlen, összecsukható ágyak… A plüsskutya… A gyerekrajzok… És egy gyönyörű, jeges kék szempár…

Aztán minden eltűnt. Teljesen leblokkoltam. Csak ültem és bámultam ennek a fiúnak a szemébe. Próbáltam felidézni a képeket újra, de nem ment. És ez borzalmasan idegesített. Tudtam, hogy ismerem ezt az embert. Csak nem sikerült beazonosítani.

Január 11. vasárnap

Jajj, ne! Valaki jön fel a lépcsőn. Istenem, csak ne ő legyen!

 - Lara! Itt vagy? Mit csinálsz? Kivel vagy?? Engedj be, lerúgom a fejét! – És megérkezett Krisz, a barátom. Kicsit féltékeny típus. Na jó, konkrétan azt sem engedi, hogy más srácokkal beszéljek. Ez mondjuk nem jött ki túl jól, ugyanis Krisz 22 éves egyetemista, én meg végzős vagyok egy zenetagozatos gimiben. Ráadásul a suli 75%-a fiú.

 - Várj egy pillanatot! - szóltam ki kétségbeesetten, ugyanis nemrég keltem fel, és nem igazán akartam (főleg a barátom előtt) pizsiben mutatkozni.

 - Hah! Tudtam! Nyisd ki az ajtót, vagy betöröm!

 - Krisz, légyszi, nyugodj meg! Én nem… - BUMM! Berúgta az ajtót! Ez nem normális! Éppen annyi időm maradt, hogy magamra rántsak egy földön heverő pulcsit.

 - Mit csinálsz?! Ezt mégis hogy gondoltad?! Elment az eszed?! Kitörted az ajtómat a keretéből! Elegem van abból, hogy ilyen féltékeny vagy! Krisz. Én sza… - kezdtem.

 - Várj! Mielőtt bármit mondasz…

 - Nem érdekel! - ordítottam teljesen magamon kívül. – Ez volt az utolsó csepp a pohárban! Szakítok veled! Kifelé! – nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok idáig. Ma végre kimondtam azt, ami már rég kikívánkozott. Soha nem voltam képes véget vetni a kapcsolatunknak. Amikor épp rászántam magam, mindig mondott, vagy csinált valamit, ami miatt előtörtek bennem az emlékek. Azokból az időkből, amikor még nem volt ilyen.

 - Hogy… Micsoda?!

 - Jól hallottad, tűnj el innen! Egyáltalán hogy jöttél be? Nincs is itthon senki... Ja persze, a pótkulcs! Francba! – jutott eszembe. - Mindegy. Add ide a kulcsot és menj el!

 - Hát… Rendben. Elmegyek. Csak előbb ezt még odaadom. Ajándéknak szántam – a kezembe nyomta a kulcsot, majd kihalászott a zsebéből egy kis fekete dobozkát. – Bontsd ki!

Csodálkozva néztem az egyszerű kis csomagot, ami kábé 4x4 centis alapterületű lehetett. Megfogtam, és lassan leemeltem a tetejét. Félve néztem bele, majd amikor rájöttem, hogy mit látok, felsikoltottam. Az a koponya alakú ezüstmedál volt, amit hónapokkal ezelőtt kinéztem magamnak egy ékszerboltban, de túl drága volt, nem tudtam megvenni. Most már nem érdekelt a berúgott ajtóm. Azonnal Krisz nyakába ugortam.

 - Ezt miért kaptam? – kérdeztem egyfolytában vigyorogva.

 - Mert mindig, amikor elmentünk a kirakat előtt, rá se néztél a többi ékszerre, csak ezt bámultad. Hát, gondoltam megveszem – mondta lazán. – Na? Nincs harag?

 - Nincs! – mondtam. Másnap rájöttem, hogy ez hiba volt, de erről majd később. Eszembe jutott valami. - Úristen, de hát ez egy vagyonba került, hogy fizetted ki? – csodálkoztam.

 - Tudod, Lara… Vannak kapcsolataim – kacsintott sejtelmesen mosolyogva, majd megcsókolt.

Még este kerestem az új medálomhoz egy láncot, és az ágyam mellé raktam, bele a kis fekete dobozba.