Január 13. kedd

Mikor reggel kinyitottam a szemem, az első, amit megláttam, a barátom feje volt.

 - Jézusom, Krisz! Te meg mit művelsz?!

 - Ja, ébren vagy? – egyenesedett fel.

 - Most már igen… Mit kerestél az arcomban? – kérdeztem furán, miközben felültem, és a takarót a mellkasom elé húztam.

 - Csak ellenőrizni akartam, hogy nem tett-e benned kárt a tegnapi kocsikázás…

 - Jajj, Krisz, maradj már! Nincs semmi bajom, miért nem érted végre meg?! Olyan vagy, mint egy második anya, folyton csak aggódsz értem. Nem kell! Nincs szükségem erre! Kérlek, hagyd abba! – néztem végül könyörgőn.

Krisz nagyot sóhajtott.

 - Oké, csak… féltelek téged! Mi van, ha egyszer egy ilyen „kocsikázás” alkalmával belerohan az autó egy fába? Vagy mit tudom én… Nem emlékszel?...

 - Krisz, ilyesmi soha nem fog újra megtörténni, oké? Biztosíthatlak róla.

 - Na persze. Mindegy. Öltözz fel, és húzzunk. Késésben vagy. – Igaza volt. Az órára nézve rájöttem, hogy durván elaludtam. 07:50 volt. Gyorsan kipattantam az ágyból és kiküldtem Kriszt a konyhába, hogy ne lábatlankodjon ott nekem. Mondjuk feltalálta magát, csinált nekem müzlit…

Mikorra felöltöztem (fürdésre már nem volt idő), befaltam a tál müzlit és fogat mostam, már nyolc óra volt. Szuper, elkéstem.

Krisz kocsijában ülve egyfolytában azt ismételgettem, hogy „Gyorsabban, gyorsabban!”, de ő csak nem akarta túllépni az 50 km/h-t. „Fő a biztonság…” Pff.

Mire odaértünk, már negyed is elmúlt. Gyorsan odanyújtottam Krisznek az arcom, mire ő egy cuppanós puszit nyomott rá (fúj, nem értem a fiúk miért szeretnek ilyen nyálasnak lenni, amikor az ember lánya még késésben is van), és már bent is voltam az épületben. A portás rosszallóan nézte, ahogy felrohanok a lépcsőn. A terem ajtajához lépve mély levegőt vettem, kopogtam, beléptem, majd a tanárra néztem… Na, jó, mi történt?! Ma törivel kezdünk! Ramika a tanári asztalon ülve, miniszoknyában lapozgatott valami primitív női magazint, miközben az osztály kulturáltan elfoglalta magát. Érkezésemre húsz kíváncsi szempár szegeződött rám.

 - Jó reggelt! – köszönt a kistanárunk tettetett kedvességgel. – Jól aludtál? Képzeld, ma én helyettesítem Szita Róbert tanár urat! Hát nem nagyszerű? – csevegett velem. Közben az egész osztály érdeklődve nézett minket. Hirtelen stílust váltott. - Amíg helyet foglalsz, esetleg ismertethetnéd a késésed okát!

 - Hát öhmmm… Tudja, tanárnő, a kezem tegnap megsérült…

 - Igen, hallottam róla… - húzta el a száját. Hmmm, vajon azt is tudja, hogy a barátja miatt történt a kis incidens? – Na és?

 - Reggelre… khm… nagyon bedagadt, úgyhogy… öööö… el kellett mennem aaaaz… izé… a gyógyszertárba… - improvizáltam. Hát, nem úgy nézett ki a csaj, mint aki elhiszi a rögtönzött történetemet, de azért azt mondta:

 - Rendben, de holnapra hozd az igazolást! Most pedig ülj a helyedre, és maradj csendben, ahogy a többiek!

Pfff. Ezer örömmel. Mindegy, legalább megúsztam. Majd Krisz aláírja az igazolást, ő úgyis olyan, mint az anyám…

Óra után Kitti, a legjobb barátnőm felült a padomra, és megkérdezte:

 - Elaludtál?

 - El hát. Szerintem Krisz kikapcsolta az ébresztőórát, vagy nem tudom… Arra keltem, hogy az arcomba mászott. Áh, kicsit sem volt ijesztő… - forgattam a szemem.

 - Nálad aludt? – vonogatta Kitti a szemöldökét fel-le.

 - Pont az a fura, hogy nem. Fogalmam sincs, mit keresett nálunk, minden esetre jól kicsinált… - sóhajtottam. – Egyébként, ha már itt tartunk, mi van veled és Martinnal? Dúl a szerelem? – cukkoltam vigyorogva. A tizenegyedikes Martin Kitti pasija volt. Göndör, barna hajú, barna szemű, kisfiús srác. Irtó aranyosak voltak együtt, a suli legcukibb párja. A barátnőm egy fintort követően izgatottan válaszolt:

 - Képzeld, elhívott egy Jasmine koncertre, jövő héten!

 - Na neeee! Ez überkirály!... De hol lesz? Jövő héten nincs Magyarországon konci… - Jasmine egy 22 éves, magyar énekesnő (eredeti neve Jázmin). Eszméletlenül híres, és főleg angol számokat ír, ezért külföldön is sokat turnézik. Régóta szeretnék eljutni egy fellépésére, de eddig még nem nagyon sikerült, mert mindig nagyon drágán adják a jegyeket.

 - Én is ezt kérdeztem… És képzeld! Angliába megyünk! – ujjongott.

 - Hűűűű, ne már! Ez nem ér! Anglia és Jasmine… A két legjobb dolog a világon! – Kitti vigyorogva bólogatott. – Egyébként… miért? Vagyis… hogyhogy? Milyen alkalomból visz el Martin? Talán meg akarja kérni a kezedet?

 - Hülye – csapott nevetve a vállamra, majd elkomolyodva válaszolt. – Fogalmam sincs. Valami meglepi, vagy mifene. Olyanokat zagyvált, hogy majd ott meglátom, meg hogy az egész ingyen lesz… Ja, és a legjobbat még nem is mondtam! A koncert után, ahol egyébként VIP-esek leszünk, bemehetünk a színpad mögé az öltözőbe, és beszélhetünk Jasmine-nel!

 - Uramisten! Menj már! – tágra nyílt szemmel bámultam a barátnőmre. – Fú, hallod! Dedikáltass nekem valamit! Majd adok egy lapot. Vagy többet… Tudod mit? Adok egy egész füzetet! – Kitti vihogva megnyugtatott, hogy annyi aláírást szerez Jasmine-tól, amennyit csak el tud hozni, majd a következő óra előtt még gyorsan kiszaladt a mosdóba. Én csengetésig a helyemen ücsörögtem, és töprengtem az élet nagy kérdésein. Például: Én miért nem mehetek Jasmine koncertre? Mit keresett reggel Krisz a szobámban? Miért ilyen bunkó Ramicica? Mi van Tomival?...

A második óra ofői volt. Lakatos egy csomó „fontos” infót közölt velünk. Osztálykirándulás, sítábor, félévi eredmények, versenyek stb. Szót ejtett továbbá még a tegnapi kis balesetemről is: vigyázzunk magunkra, ne rohangáljunk a folyosókon (már nem azért, de Tomi szaladt belém). Egyébként egy csöppnyi aggódás sem volt a hangjában, meg sem kérdezte, hogy jól vagyok-e. Hát jó. Köszi.

Miután Lakatos kiment a teremből, egy másik tanár dugta be a fejét az ajtón. A szívem nagyot dobbant.

 - Sziasztok, srácok! – Tomi mosolyogva nézett körbe a teremben, majd megállapodott a tekintete… rajtam. Úristen! – Lara, elrabolhatlak egy pillanatra?

Gyorsan kisurrantam a teremből, hogy ne kelljen az osztálytársaimra néznem.

 - Jó nap… izé… öhhm… Helló! – köszöntem zavartan a kistanárnak. Ma is veszettül jól nézett ki: tornacipő, direkt szakadt farmer, fekete, rövid ujjú póló, szembe lógó, éjsötét haj. Félelmetes kék szeme most vidáman csillogott, ahogy rám nézett.

 - Szia! Csak azért akartam beszélni veled, hogy megkérdezzem: jól van a kezed? – aggódott értem. De cuki!

 - Ohh, igen, köszönöm.

 - Még egyszer nagyon sajnálom, ami történt. Ezentúl lassabban közlekedek, nehogy fellökjek még egy csinos lányt… - kacsintott rám. Lányos zavaromban csak idiótán vihogtam. Szerencsémre megérkezett a felmentősereg Kitti személyében, és kimentett a kínos helyzetből:

 - Íme, itt a Tanár úr! – nyomott egy puszit Tomi arcára. Elkerekedett szemmel néztem rájuk.

 - Csak én érzem úgy, vagy tényleg volt egy kis él a hangodban, hugi? – nevetett a srác Kittire. Aztán észbekapott, és rám nézett: - Egy osztályba jársz a húgommal? Nem is mondta – fordította vissza a fejét a barátnőm felé.

 - Most mi van? Azt hittem, tud ezekről a rokoni kapcsolatokról – vigyorgott Kitti rám.

 - Na, várjunk! Tomi a te híres „kisebbik bátyád”? – bámultam Kittire. Tudta, miért kérdezem. Mindig, amikor volt valami jó sztorija a tesóival, akkor úgy emlegette őket, hogy „Ádám, és a kisebbik bátyám”. Ádámot már ismertem, mert egyszer, amikor átmentem Kittihez, hogy lelkizzünk egy kicsit (Krisz éppen kiakasztott), a lány nem volt otthon, csak a nagyobbik testvére, Ádám. Így jobb híján vele dumáltam, és nagyon jóban lettünk.

 - Ühüm – nevetett Kitti. Szegény Tomi, bár semmit nem értett, azért mosolyogva állt mellettünk. Felé fordultam.

 - Szóval akkor te vagy a „Bűvös trió” harmadik tagja. Ádám, Kitti, és Tomi… Szegény! Sajnállak, nem könnyű e mellett a két őrült mellett sokáig megmaradni… - Kitti rögtön kontrázott.

 - Azért ne becsüld alá őt sem! – mondta nekem. – Van olyan hülye, mint mi, csak neki valamennyire sikerül ezt a tulajdonságát eltitkolni – erre mindhárman felröhögtünk, majd Tomi közölte, hogy mennie kell.

 - Hugi, te csak ne beszélj rólam a hátam mögött, mert akkor… - nevetve, fenyegetően megrázta a mutatóujját. Rám nézett. – Neked pedig jobbulást, Lara. És vigyázz magadra! Sziasztok! – köszönt el, majd sietős léptekkel átvágott a folyosón tömörülő diákok között. Utánanéztem, és azt kívántam, bárcsak visszajönne. Egy idő után úgy éreztem, valaki figyel. Mikor oldalra fordítottam a fejemet, tűnt csak fel, hogy már percek óta bámulom a srác hűlt helyét. Kitti sokat sejtően mosolyogva vizslatott, de végül csak azt mondta:

 - Gyere, mindjárt kezdődik a matek!