Január 11. vasárnap

Jajj, ne! Valaki jön fel a lépcsőn. Istenem, csak ne ő legyen!

 - Lara! Itt vagy? Mit csinálsz? Kivel vagy?? Engedj be, lerúgom a fejét! – És megérkezett Krisz, a barátom. Kicsit féltékeny típus. Na jó, konkrétan azt sem engedi, hogy más srácokkal beszéljek. Ez mondjuk nem jött ki túl jól, ugyanis Krisz 22 éves egyetemista, én meg végzős vagyok egy zenetagozatos gimiben. Ráadásul a suli 75%-a fiú.

 - Várj egy pillanatot! - szóltam ki kétségbeesetten, ugyanis nemrég keltem fel, és nem igazán akartam (főleg a barátom előtt) pizsiben mutatkozni.

 - Hah! Tudtam! Nyisd ki az ajtót, vagy betöröm!

 - Krisz, légyszi, nyugodj meg! Én nem… - BUMM! Berúgta az ajtót! Ez nem normális! Éppen annyi időm maradt, hogy magamra rántsak egy földön heverő pulcsit.

 - Mit csinálsz?! Ezt mégis hogy gondoltad?! Elment az eszed?! Kitörted az ajtómat a keretéből! Elegem van abból, hogy ilyen féltékeny vagy! Krisz. Én sza… - kezdtem.

 - Várj! Mielőtt bármit mondasz…

 - Nem érdekel! - ordítottam teljesen magamon kívül. – Ez volt az utolsó csepp a pohárban! Szakítok veled! Kifelé! – nem gondoltam volna, hogy valaha eljutok idáig. Ma végre kimondtam azt, ami már rég kikívánkozott. Soha nem voltam képes véget vetni a kapcsolatunknak. Amikor épp rászántam magam, mindig mondott, vagy csinált valamit, ami miatt előtörtek bennem az emlékek. Azokból az időkből, amikor még nem volt ilyen.

 - Hogy… Micsoda?!

 - Jól hallottad, tűnj el innen! Egyáltalán hogy jöttél be? Nincs is itthon senki... Ja persze, a pótkulcs! Francba! – jutott eszembe. - Mindegy. Add ide a kulcsot és menj el!

 - Hát… Rendben. Elmegyek. Csak előbb ezt még odaadom. Ajándéknak szántam – a kezembe nyomta a kulcsot, majd kihalászott a zsebéből egy kis fekete dobozkát. – Bontsd ki!

Csodálkozva néztem az egyszerű kis csomagot, ami kábé 4x4 centis alapterületű lehetett. Megfogtam, és lassan leemeltem a tetejét. Félve néztem bele, majd amikor rájöttem, hogy mit látok, felsikoltottam. Az a koponya alakú ezüstmedál volt, amit hónapokkal ezelőtt kinéztem magamnak egy ékszerboltban, de túl drága volt, nem tudtam megvenni. Most már nem érdekelt a berúgott ajtóm. Azonnal Krisz nyakába ugortam.

 - Ezt miért kaptam? – kérdeztem egyfolytában vigyorogva.

 - Mert mindig, amikor elmentünk a kirakat előtt, rá se néztél a többi ékszerre, csak ezt bámultad. Hát, gondoltam megveszem – mondta lazán. – Na? Nincs harag?

 - Nincs! – mondtam. Másnap rájöttem, hogy ez hiba volt, de erről majd később. Eszembe jutott valami. - Úristen, de hát ez egy vagyonba került, hogy fizetted ki? – csodálkoztam.

 - Tudod, Lara… Vannak kapcsolataim – kacsintott sejtelmesen mosolyogva, majd megcsókolt.

Még este kerestem az új medálomhoz egy láncot, és az ágyam mellé raktam, bele a kis fekete dobozba.