Január 12. hétfő

Reggel nagyon frissen és vidáman ébredtem. Már alig vártam, hogy felvehessem a nyakláncomat. Kipattantam az ágyból, óvatosan kiemeltem az új szerzeményemet a dobozból, és a nyakamba akasztottam. Annyira gyönyörű volt!

Aztán vehettem is le rögtön, ugyanis rájöttem, hogy nem fürödhetek benne. Így gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem (a szokásos fekete top, direkt szakadt gatya, bakancs, a karkötők, egy pár nyaklánc, plusz induláskor vastag koponyás pulcsi és fekete télikabát), újra felvettem a medált, kisminkeltem magam (füstös fekete – az örök kedvenc), reggeliztem és bevártam a nővéremet, aki eldobott a suliba (persze nem önszántából, hanem, mert anyuéktól kap pénzt, fesztiváljegyre gyűjt).

 - Linda, gyere már! – szóltam rá úgy félpercenként.

 - Fogd már be egy kicsit, mindjárt mehetünk, csak még fogat mosok! – hallgattatott el rögtön. – Minden reggel a te hangod szól, mert még mindig ebben a nyomorult lakásban lakok. Tudod, ha majd híres modell leszek, soha nem lesz gondom veled. Óriási villában fogok élni, nem ebben a koszos lyukban a szüleimmel és az idegesítő húgommal. Sok pénzt fogok keresni, királyul fogok élni, nem úgy, mint te, mert te a szüleiddel fogsz lakni és valami full unalmas munkád lesz, mondjuk… könyvelő. Bármit is jelentsen az… - igen, ez az én kedves, szőke, plázacica, 21 éves nővérem, aki még mindig a szüleivel és a húgával él és nem veszi észre, hogy fogytán az ideje. Mindig azt mondta, hogy híres modell lesz, de soha nem tett lépéseket az ügy érdekében. Most, hogy felnőtt lett, szinte elkésett a modellkedéssel. Lehet, hogy még egy pár évig van esélye, de én azt hiszem, nem fog beteljesülni az álma, és ezt előbb-utóbb neki is be kell látnia. De addig is engem fog boldogítani reggelente a kedves monológjaival és beszólásaival.

 - Mekkora szerencséd van, hogy anyuék nincsenek itthon… - motyogtam, de nem hallotta. Ez meg az én szerencsém volt.

Amint odaértünk a sulihoz, kipattantam a nővérem pink (!) színű kocsijából és bementem az épületbe. Már rögtön a portán megállítottak:

 - Jajj, szia, Lara! Jó, hogy jössz, téged vártalak! Hogy vagy? Jól? Szuper! Na, térjünk is a tárgyra! Szerinted a pink vagy a ciklámen áll nekem jobban?

Pfff. Ez Móni, a legidegesítőbb ember, akit ismerek. Ő egy olyan tipikus álbarátnő, aki csak azért keresi a társaságodat, mert menő vagy, máskülönben rád se néz.

 - A pink. A másikat felejtsd el! Nem túl előnyös… – mondtam gonoszan.

 - Öhmmm… Tényleg?... Szerintem… a ciklámen sem mutat… olyan gázul… Vagyis… Khm. Izé… - Haha! Elértem a célomat: teljesen összezavartam! Így mehettem tovább, míg Mónika magába zuhant, és az élet értelmén töprengett. A következő akadály a lépcső alján ült lehajtott fejjel és szintén az élet értelmén töprengett. Majdnem elmentem mellette, de balszerencsémre ezt hörögte:

 - Laraaa… Laraaaa…

 - Oh! Szia, Gábor, észre se vettelek…

 - Ó, hát épp ez az! – jajdult fel fájdalmasan a suli egyik legnagyobb emója, Gábor. – Engem senki sem vesz észre… „Ó, nézzétek, itt a Gáborka, tegyünk úgy, mintha nem is létezne!”

 - Jajj, ne már, ilyesmiről szó sincs… Bocsáss meg, nem akartalak megbántani!

 - Ja, na persze. Mindegy, engem úgyis mindenki utál…

 - Ne csináld már, Gábor… Várj, van csokim! Az mindig jót tesz! – jutott eszembe hirtelen. Kinyitottam a táskám és kihúztam belőle egy tábla Milkát. Gábor felé nyújtottam: - Tessék, edd meg, én úgysem kérem!

 - Köszi – fogadta el vonakodva.

 - Nincs mit. Na, szia! – mosolyogtam rá és felindultam a termünkbe. Már majdnem beléptem az ajtón, mikor valaki megragadta a kezem és visszahúzott.

 - Kétszázezer, és ez az utolsó ajánlatom! – ahh, már csak ez hiányzott… Peti, az osztálytársam. Mindenáron össze akar jönni velem, és ezért hajlandó lenne kétszázezret kidobni az ablakon. Mert ő „megteheti”…

 - Peti, mondtam, hogy nem járnék veled SOHA, még pénzért sem.

 - De… Miért nem? Helyes vagyok, erős, határozott, gazdag, intelligens…

 - És szerény… - motyogtam unottan.

 - Így van! Miért nem kellek neked? – tette fel a költői kérdést.

 - Egy, mert van barátom, és kettő, mert kihasználod a lányokat és rámászol mindenre, ami él és mozog – válaszoltam kapásból.

 - Az első nem kihívás, simán leverem Mr. Majomfejet… A második állításod pedig nem igaz, mert én most tényleg szerelmes vagyok beléd!

 - Aha, persze… És ahelyett, hogy megvárnád, hogy az „igaz szerelem” győzzön, inkább lefizetsz, csak hogy járjak veled? Undorító vagy. Ja, és ne hívd így Kriszt! Na hali! – mentem be végre a terembe. Amúgy Peti egész normális, csak egy kicsit túl sokat gondol magáról, és tényleg csak azért kellenék neki, hogy felkerüljek a „Velük volt már dolgom” című listájára. Fogadni mernék, hogy közben tíz másik csajt is szédít…

Az első óra angol lett volna, Boró Enikő tanárnővel, aki nagyjából egy pár évvel lehet idősebb anyuéknál. Festett szőke, Barbie-baba stílus, csak egy korábbi generációból. De amikor belépett, mindenki tágra nyílt szemekkel bámult rá. Úgy nézett ki, mint aki minimum 25-30 évet fiatalodott! Aztán bejött utána még egy hölgy, és megszólalt:

 - Gyerekek, bemutatom a lányomat, Ramónát, aki kistanárként vesz részt az órákon év végéig.

Ekkor jöttünk rá, hogy az első nő Boró lánya volt, a második pedig maga az angoltanárunk.

Alaposabban szemügyre vettem Ramónát, és megállapítottam magamban, hogy ezt a csajt szívből gyűlölni fogom. Pont, mint az anyját. Ezt egyébként első látásra meg lehetett mondani: szőke (már szinte fehér) haját erőltetetten rázta hátra, néha beletúrt azokkal a ciklámen színű karmaival. Rettentő erősen volt kisminkelve, kábé ötször annyira, mint én (magyarul nagyon durván), a szemöldökében egy karika, az orrában egy kis kő csillogott, a jobb füle mögött kezdődő furcsa formájú tetkó a középső ujja tövéig ért le: ezt csak azért láttuk, mert levette azt az ocsmány, rózsaszín kabátját. Alatta egy szűk, ujjatlan, mély kivágású (szintén rózsaszín) felsővel, egy fekete cicagatyával és egy undorító, pink magassarkúval. A fiúk rögtön nyáladzani kezdtek, a lányok pedig fintorogni. Mindkét csoport ugyanazért: mert állati jól nézett ki.

Az óra nagyjából abból állt, hogy a srácok kidülledt szemmel bámulták Ramónát, a kérdéseknél pedig egymást túlharsogva kiabálták be a (szerintük) jó válaszokat, a csajok meg duzzogva ültek a padjukban, magukban (vagy esetleg telefonon, üzenetben egy másik lánytárssal) szidva az új kistanárunkat. A csaj egyébként kedves volt… a fiúkkal. Ránk úgy nézett, mintha fel akarna nyársalni pusztán a tekintetével.

Óra után az osztály (bár ez még nem nagyon fordult elő) két részre oszlott: fiúk és lányok. Amíg mi kibeszéltük „Ringyó Ramit” (ezt Kitti találta ki, a legjobb barátnőm), a fiúk ugyanezt tették, csak ők „Rémszexi Tanárnő” névvel illették ezt a… műlányt.

A második óra után elmentem a mosdóba sminkelni, mert kicsit ideges voltam Ramóna miatt és párszor megdörzsöltem az arcom. Visszafelé, immár tökéletes fejjel, nyugodtan sétáltam a folyosón, amikor megpillantottam az új kistanárunkat. Megint felment bennem a pumpa, és magamban szidva utána fordultam. Hirtelen valaki belém futott és fellökött.

 - Au, a francba! Megőrültél?! Az oviban szoktak így rohangálni!- mondtam a földön feküdve.

 - Sajnálom, nem akartam! Bocsáss meg, csak nagyon siettem! Segíthetek? Megütötted magad?- az illető megfogta a kezem, én meg felültem. És akkor a szemébe néztem. A fejembe azonnal képek ezrei villantak be.

A homokozó… A nagy fűzfa… A kis lábnyomok a sárban… Azok a kényelmetlen, összecsukható ágyak… A plüsskutya… A gyerekrajzok… És egy gyönyörű, jeges kék szempár…

Aztán minden eltűnt. Teljesen leblokkoltam. Csak ültem és bámultam ennek a fiúnak a szemébe. Próbáltam felidézni a képeket újra, de nem ment. És ez borzalmasan idegesített. Tudtam, hogy ismerem ezt az embert. Csak nem sikerült beazonosítani.