Tanítás után Krisz hívott, hogy nem tud értem jönni, mert valami vizsgára kell készülnie. Kénytelen voltam sétálni a hidegben. Már körülbelül a negyed utat megtettem, amikor szállingózni kezdett a hó. Ez akár még szuper és hangulatos is lehetett volna, ha éppen nem egy lucskos, olvadós fajta esik. Király. Teljesen átfagytam, erre meg még jött egy kis hideg, nedves cucc is. Amit lehetett, magamra vettem, így a végén úgy néztem ki, mint egy eszkimó: négy réteg felső ruházat, plusz a sapimra ráhúztam a kapucnimat. Semmit sem láttam. Hirtelen dudaszót hallottam magam mellől. Nagy nehezen oldalra fordultam.

 - Hé, szivi, elvihetlek egy darabig? – Tomi a napszemüvege (igen, télen) fölött kinézve vigyorgott rám. Hamar vettem a lapot, és nyávogós, plázacicás hangon válaszoltam:

 - Juuujj, igen, köszi! – gyorsan bepattantam mellé, mert Tomi mögé érkezett egy kocsi. Amint becsaptam magam mögött az ajtót, Tomi dudált kettőt, majd padlóig nyomta a gázt. Az izmaim összerándultak, és szorosan behunytam a szemem.

 - Na és? Hová megyünk? – kérdezte a srác, majd amikor nem érkezett válasz, rémülten felém kapta a fejét. – Te jó ég! Lassítok!

 - Köszi – mondtam már egy kicsit megnyugodva.

 - Minden oké? – aggódva nézte az utat. Rámosolyogtam.

 - Persze, nagyon sajnálom. Nem akartalak megijeszteni – Tomi elgondolkodva bámult maga elé. - Kérdezhetek valamit? – bólintottam, mire folytatta. – Miért történnek ezek a rosszullétek veled? Valami spéci betegséged van, hogy parázol a sebességtől, vagy mi? – Na, most légy okos, Lara! Rákérdezett arra, amit a legkevésbé akartam bárkivel is megosztani. Csak Krisz tudott róla, és ő is csak azért, mert megfenyegetett azzal, hogy ha nem mondom el, beárul a szüleimnél, hogy egyszer egy kirakodóvásárban elloptam egy ezüstkarkötőt. Oké, tudom, hülyeség volt, mert simán lett volna rá pénzem, de mentségemre szóljon, hogy senki nem őrizte a standot és éppen ki voltam borulva Krisz miatt. – Öhm… persze nem muszáj elmondanod, csak ha szeretnéd… - Jajj, ezek szerint kicsit elbambultam.

 - Oh… De… Semmi gond. Elmondom - határoztam el végül. – Igazából nem nagy sztori… Másfél éve nyáron elhatároztam, hogy szerzek egy jogsit, mert elég gáz, hogy engem folyton csak fuvaroznak össze-vissza. Akkor éppen nem volt pénzem a tanfolyamra, így a nővérem kocsijával gyakoroltam. Általában ő is ott volt velem, néha bent ült mellettem, néha kintről irányított. Akkor még tök rendes volt. Csak aztán egyszer, amikor ő bulizni ment a barátnőivel és a szüleim sem voltak otthon, lenyúltam a garázsból az autót. Úgy gondoltam, elég jól vezetek már, így a városban kocsikáztam. Egy kicsit gyorsabban mentem a kelleténél, és nem figyeltem a táblákra sem. Egy kereszteződésnél nem nekem lett volna elsőbbségem, én mégis teljes gázzal áthaladtam rajta. Vagyis csak át akartam. Mert közben belém jöttek jobbról… Nekem nem nagyon lett semmi bajom agyrázkódáson kívül, de a kocsit már nem lehetett helyre hozni. A másik sofőrrel és autóval ugyanez volt a helyzet. Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem vezetek. A nővéremnek vettem egy új, undorító, rózsaszín járgányt, de azóta is utál. És Krisz – itt Tomi elhúzta a száját – azóta félt ennyire.

 - Hű… - szegény srác láthatóan alig találta a szavakat. – Sajnálom – nézett egy pillanatra a szemembe, majd gyorsan az útra kapta a szemét.

 - Ugyan… - mosolyogtam szomorúan. – Csak egy ember halt meg aznap. Én. Belül.

 - Ezt hogy érted?

 - Gondolj bele! Majdnem vége lett az életemnek. A nővérem szívből gyűlöl, mert ripityára törtem a kocsiját. A barátom mindentől és mindenkitől félt. Nem enged autóba ülni, csak ha ő, vagy a szüleim vezetnek. Elegem van belőle, de nem akarok vele szakítani, mert…

 - Mert? – kérdezte Tomi a kelleténél egy kicsit indulatosabban.

 - …Mert félek tőle – mondtam ki. Hirtelen fékcsikorgás. A kezem a szemem elé kaptam, és megpróbáltam mindent kizárni a fejemből. Amikor megálltunk, megszűnt a zaj. Óvatosan kilestem az ujjaim mögül. Egy felháborodott, ingerült kistanár nézett velem farkasszemet.

 - Hogy micsoda?! Ugye ez nem azt jelenti, hogy…? – idegesen szorította a kormányt, úgy, hogy az ujjai teljesen elfehéredtek. A szám szélét rágva bámultam a kisállat kereskedést, ami elé az előbb befaroltunk.

 - Hát… már egyszer elég közel volt hozzá… - majd Tomi elrettent arcát látva gyorsan folytattam. – De nem ütött meg! Régebben jártam önvédelmi tanfolyamra, ha akarna, se tudna nagyon bántani. Felkészültem.

 - Te jó ég, Lara, ez rémes! Nem lehetsz együtt egy olyan férfival, aki bármikor megverhet! Ez nagyon komoly!

 - Hé, már nem azért, de ki vagy te, hogy megmondd, kivel járhatok és kivel nem?! – Tomi értetlenül nézett rám.

 - Most miért vagy ilyen? A barátod képes lenne fizikailag bántalmazni! Csak segíteni szeretnék – sütötte le a szemét szomorúan.

 - Nem kell egy olyan segítsége, akinek a kapcsolata még szánalmasabb, mint az enyém! Akinek a barátnője egy egoista, megalomán ribi! – kiáltottam dühösen, majd a könnyeimmel küszködve kiszálltam a kocsiból, és bevágtam magam mögött az ajtót. Szerencsére tudtam, hol vagyok. A kisállat kereskedés három saroknyira volt a házunktól. Elindultam hazafelé. Az utca végén óvatosan visszapillantottam a vállam fölött. Tomi kocsija még mindig ott állt.

Ezt az egészet nem így terveztem. Nem is értem, miért borultam ki annyira. Nagyon érzékenyen érintett a téma. Talán azért, mert eddig még senkivel nem beszéltem erről. Ádám nagyon közel járt múltkor, amikor megkérdezte, hogy mit csinált Krisz, amiért olyan szomorú vagyok. Éppen azelőtt látott engem a barátom Gáborral ölelkezni. Nagyon depis volt szegény, mert az osztálytársai piszkálták, én pedig megöleltem. Krisz akkor fordult be a suli parkolójába, és észrevette a kis incidenst. Miután leordította a fejemet mindenki előtt, elvitt magukhoz, mert ott éppen nem volt senki. Jól kiosztott. Azt mondta, hogy nem is szeretem igazán. Meg hogy micsoda egy hűtlen lotyó vagyok. Csak persze csúnya szavakkal. Olyanokat vágott a fejemhez, hogy mindig tudta, hogy a nőkben nem lehet megbízni.

 - Azt hiszed, a nők egyenjogúak a férfiakkal?! – röhögött fel. – Ugyan, kérlek! A kettőnk közül ki az erősebb? Az okosabb? A hűségesebb? Na látod… Áh, figyelj! Ismered ezt? Mit olvas a nő egy üres papíron? A jogait! – vigyorodott el gonoszul.

Nos, egyszóval rémes dolgokat hordott össze. Amikor pedig felálltam, és azt mondtam neki, hogy haza akarok menni, megszorította a csuklóm, és kezet emelt rám. Felsikoltottam. Becsuktam a szemem, és vártam az ütést. Amikor már vagy fél perce nem történ semmi, félve kinyitottam a szemem. Elengedte a kezem, és csak ennyit mondott:

 - Még nincs itt az ideje.

Végül hagyta, hogy elmenjek. Szerencsére nem jött utánam, mert nem haza mentem, hanem Kittiékhez. Tudtam, hogy csak Ádám volt otthon, de kellett valaki, akivel beszélgethetek. Ő nem jött rá, hogy mi történt, de azt hiszem, sejtette.