- Öhm... Nem… Nem tudom…- mondtam értelmesen. – A kezem egy kicsit fáj… De… nem vészes…

 - Mutasd!... Úristen! Ez nagyon piros! – felemelte a kezem, mire felszisszentem. - Oké. Állj fel! Ki az osztályfőnököd?- kérdezte aránylag nyugodt hangon, de én azért éreztem, hogy meg van ijedve. Mondjuk ez eléggé érthető. Lehet, hogy most törte el a kezemet. 

 - Lakatos… öhm… Andrea!- hát igen. Nem mindig ugrik be elsőre az ofőnk teljes neve. Mindig Lakatosnak hívjuk. Még szerencse, hogy eszembe jutott! Hogy beégtem volna, ha nem tudok válaszolni…

 - Oh, szuper! Gyere!

Elindultunk a tanári felé. Aztán amikor odaértünk... csak úgy bement! És még az ott álló ügyeletes srác sem szólt rá!

 - Velem van!- szólt oda rohangáló barátom a fiúnak, mire az… BÓLINTOTT!!! Mi történik?! Mindenki megőrült? Ki ez a srác, hogy csak úgy besétál a tanáriba??? És mi az, hogy vele vagyok? Mint egy kutya a gazdájával, vagy mi? Nagyon nagy embernek képzeli magát a gyerek! Egyáltalán ki ez?! Még soha nem láttam itt a suliban…

Amíg én ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel küszködtem magamban, odaértünk Lakatos asztalához. A tanárnő nagy munkában volt, éppen a mi töri tézéinket javította. Hát, szurkoltam neki, nem volt egy egyszerű feladat.

 - Khm. Andi! Ez a lány a te osztályodba jár, ugye?- Uramisten! Ez letegezett egy ötvenéves tanárnőt! Atyaég! Egy diák azt mondta Lakatosnak, hogy ANDI! Ebből nagy ordítozás lesz…

 - Igen, Tomikám. Miért, mit művelt az én Laurám?- kérdezte álszenten. Tudta, hogy utálom, ha a teljes nevemen szólítanak. A kezem ökölbe szorult, de ezt inkább gyorsan abbahagytam, mert nagyon fájt.

 - Ő semmit, én voltam- mondta (ezek szerint) Tomi. – Véletlenül fellöktem, és ráesett a csuklójára. Beviszem a kórházba, kérlek, igazold a hiányzását mára.

 - Rendben, drágám, csak aztán vezess óvatosan!- szólt rá Lakatos a srácra.

 - Úgy lesz!- ígérte Tomi, majd karon ragadott és kivezetett a tanáriból.

Mikor kiértünk az „Oroszlánok barlangjából”, megállítottam a srácot, a szemébe néztem, és megkérdeztem:

 - Na, jó! Te mégis ki a frász vagy?!

 - Öhm… Hát… Tomi.

 - Jajj, tudod, hogy nem úgy értem!... Még soha nem láttalak itt, pedig én mindenkit ismerek. A srác a tanári előtt csak úgy beengedett, elfogadva azt a választ, hogy veled vagyok. Az ofőmet letegezted, meg azt mondtad neki, hogy ANDI!! És igazoltad a hiányzásomat!!!! Ki… vagy… TE?

Tomi elmosolyodott, úgy, ahogy csak egy vérbeli macsó tud mosolyogni, és ezt mondta:

 - Kistanár.

És akkor nekem leesett az állam. Most már minden világos volt. Aztán hirtelen eszembe jutott valami nagyon borzalmas dolog. Valami elképesztően nagyon-nagyon borzalmas dolog…

 - Először is… Bocsánat, de csak akkor magázódok valakivel, ha nagyon muszáj, te pedig ugyebár nem tanítasz. Na meg egy ilyen találkozás után, azt hiszem, jogosan kérdezem... Tegezhetlek? – Tomi mosolyogva bólintott, így megkönnyebbülten folytattam. – Szóval… Te és Rami… Együtt jöttetek? - félve vártam a választ, mert ez a fiú, bár megijedtem ezektől a rejtélyektől, és még mindig nem tudom, hogy kicsoda is Tomi igazából, borzalmasan jól nézett ki, nem akartam, hogy holmi műcsajok szedjék el előlem. Habár… nekem van barátom.

 - Oh, alapból úgy jöttem ide, hogy az anyja ajánlottt fel egy állást, mert Rami itt szeretett volna angolt tanítani, én meg, hogy közel legyek hozzá, megkaptam a tesit.

 - Ah… Szóval… együtt vagytok…– mondtam csalódottan.

 - Igen…- kék szemeivel úgy vizslatott, mintha olvasna a gondolataimban. -  Most pedig induljunk! A kezed egyre csúnyább! – húzta el a száját a csuklómra nézve.

A suli parkolójában alig volt szabad hely, úgy szlalomoztunk a kocsik között, hogy szinte mindegyik visszapillantó tükörbe beleütköztünk. Egyszer csak Tomi megállt előttem, így kis híján nekimentem.

 - Mi az?- kérdeztem kíváncsian.

 - Itt vagyunk. Szállj be!- elakadt a lélegzetem! Egy vadonatúj sportkocsi mellett álltunk! Nem értek sokat az autókhoz (sőt, konkrétan semmit), azt tudtam megállapítani, hogy piros, új, gyönyörű és valószínűleg méregdrága. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ülhetek majd egy ilyenben!

 - Na, mi lesz, nem ülsz be?- kérdezte a gazdája vigyorogva. Akkor jöttem rá, hogy elbambultam, és valószínűleg full hülyén nézhettem ki, ahogy ott csorgatom a nyálam a kocsin.

 - Oh… Izé… Dehogynem!- pattantam be gyorsan. Amint bekötöttem magam, szó szerint kilőttünk a parkolóból. Amint kikanyarodtunk az útra, száguldani kezdtünk.

A kórházhoz érve megkönnyebbülten ugrottam ki az autóból. Még egyszer visszafelé kibírom, de aztán soha többé ne kelljen ebben a sportcsodában utaznom. Igazából nagyon nem vagyok oda a sebességért. Mindig hányingerem van.

 - Gyere már, nem jó a kezednek, ha erőlteted!- szólt rám, ugyanis éppen egy fának támaszkodtam a rosszulléttel küzdve.– Baj van?- esett le neki, hogy miért „erőltetem”.

 - Jajj, dehogy, csak egy kicsit hányingerem volt, de már jobb - vettem el a kezem a fától.

 - Oh, akkor vissza majd egy kicsit lassabban megyünk, oké?- kérdezte kedvesen.

 - Rendben, köszi.

Az épületbe belépve rögtön megcsapott az a tipikus kórházszag. Utálok lesérülni vagy betegnek lenni, ha csak tehetem, kerülöm ezt a helyet. Olyan… nyomasztó…

Úgy kábé 3 órát ültünk, csak azért, hogy egy pasas bekösse a kezemet, azt mondja, hogy pihentessem, aztán kiküldjön. Kösz. Mindegy, az alatt az idő alatt felhívtam anyut, Kittit és Ádámot (utóbbiak a legjobb barátaim, nem mellesleg testvérek), játszottam a telefonomon, Facebook-oztam, ettem egy Túrórudit, végül pedig beszélgettem Tomival és próbáltam nem nagyon belezúgni. Egyébként a következőket tudtam meg róla: huszonegy éves, van egy bátyja és egy húga, imádja a kosarat és a focit, tud gitározni és dobolni, Hollywood Undead-fan és rajong a Star Warsért, meg a Trónok harcáért (sőt, még az eredeti, Tűz és jég dala könyvsorozatot is olvasta).

Istenem, ez a srác túl tökéletes! Ilyen ember egyszerűen nem létezik! Na, jó. Nekem van barátom. Nekem van barátom! Ne ess kísértésbe! Ne… ess… KÍSÉRTÉSBE!!!

A suli felé tényleg óvatosan jöttünk, max. 60-nal hajtottunk. Ezért rendkívül hálás voltam Tominak.

Aztán amikor megérkeztünk, megtörtént a baj. Igen… Krisz.

Kiszálltam a kocsiból, és megláttam. Átkozottul jól nézett ki: Converse cipő, szűk szárú farmer, bő, feliratos, (I love my girlfriend - csak hogy még nagyobb lelkiismeret furdalásom legyen) fekete, rövid ujjú póló, bőrdzseki, nyakában fejhallgató. Világosbarna haja csak úgy csillogott a halvány, téli napsugarakban, smaragdzöld szemével a parkolót fürkészte. De nekem nem tetszett. Mert hirtelen mellém lépett a világ leggyönyörűbb fiúja, én pedig már nem tudtam másra figyelni. Egyszerűen… szép volt. Tudom, ezt lányokra szokták mondani, de annyira tökéletes volt, hogy bárki ezt állította volna róla a helyemben. Az arca, a vonásai, a jeges kék szemei, ami miatt volt egy kis félelmet keltő a tekintetében… Fekete, szembe lógós hajába beletúrt azokkal a szép, hosszú ujjaival. Abban a kihívó, fehér, ujjatlan felsőben mosolygott rám, amitől az összes lány eldobta volna az agyát, majd a fekete farmerje zsebébe dugta a kezét.

Ekkor eszembe jutott valami, és kábultan ezt kérdeztem:

 - Te nem fázol? – ez végzetes hiba volt: túl hangosan mondtam, és Krisz meghallotta. Azonnal odafordult. Elkerekedett a szeme.

 - Azt a… - a többit nem írom le, mert nagyon nem szalonképes szöveget darált le, miközben odajött hozzánk. Aztán több dolog is történt egyszerre: Krisz mellkason lökte Tomit, aki nekibillent a kocsijának. Ekkor már a kistanár is elkezdett ordítani, hogy mégis mit képzel magáról a másik. Gyorsan megfogtam Tomi kezét, de elkéstem. Egy nagyon erős balegyenessel kiütötte Kriszt, aki kifeküdt a parkoló közepén. Feleszméltem, és most már én kiabáltam:

 - Mit csinálsz, te őrült?! Te teljesen közveszélyes vagy! Előbb a csuklóm, aztán a barátom…! Elmehetsz ám a… - szintén egy nem túl szép káromkodás következett, főleg, hogy egy lány szájából hangzott el. Ilyenkorra pedig persze megérkezett a bámészkodó tömeg, élükön Boróval. Azzal a tanárral, aki a legjobban utál. Hoppá… Asszem meghallotta a kirohanásomat…

 - Molnár Laura! Azonnal indulj az igazgatóhoz! Hogy képzeled, hogy így beszélsz egy tanárral?! Na, kislányom, most fogd a keresztet a nyakadban! Garantálom, hogy repülni fogsz! – mindenki egyszerre hördült fel. Az iskolánk nagyon jó hírnévnek örvendett, még soha nem rúgtak ki senkit. Főleg nem az utolsó félévében. És nem egy népszerű diákot. Elfehéredtem. A fenébe! Ezt lehet, hogy nem kellett volna… De ekkor csoda történt! A mellettem álló Tomi, akit az előbb úgy leordítottam, megfogta a kezemet és ezt mondta a tanárnak:

 - Az én hibám.

Csak ennyit mondott. És mindenki elhitte neki. Akkora meggyőzőerővel bírt ez a fiú, hogy senki nem kételkedett a szavában, elfogadták, hogy „az ő hibája”. Még én is.

 - Ohh… Semmi baj… Öhm… Izé… - makogta Boró, aztán feleszmélt – Jól van, gyerekek! Nem történt semmi, tessék visszamenni az épületbe!

Nehezen, de elengedtem Tomi kezét, és lehajoltam Kriszhez, aki nem festett túl jól. Jajj, ne! Nem akartam még egyszer visszamenni a kórházba.

 - Jól vagy? – kérdeztem aggódva, de azért a fél szememet Tomin tartottam. Leguggolt mellém, és együtt néztünk kérdőn a barátomra.

 - Aha. Húzzatok fel! – kérte. Vagy inkább parancsolta. Micsoda bunkó! Mikor teljesítettük a kívánságát, kicsit tántorogva Tomira nézett. – Ha még egyszer hozzászólsz a barátnőmhöz, leverem a fejed! Világos?

 - Oké-oké. Van csajom, nem érdekel a tiéd – tette fel a kezét. - Amúgy vicces, hogy az fenyeget, akinek a szeme alatt van az öklöm nyoma. Na csá! - mondta lazán, de valamiért hallottam benne egy kis élt. Biztos csak képzelődtem. Amúgy ez szíven ütött. Csalódottan néztem utána. Mi az, hogy nem érdeklem? Jó, neki van egy szuperdögös barátnője. Hahh! Na jó! Akkor én se figyelek rá! Van pasim, kit érdekel Tomi?! Pf.

Ránéztem az órámra: fél kettő. Ma csak hat óránk volt. Király, mehetek haza!

 - Öhm… Krisz. Kocsival vagy? Krisz! – hirtelen felém fordult (eddig a távolodó Tomit figyelte). Ijedtemben óriásit ugrottam. A szeme izzott a haragtól.

 - És te! Ha még egyszer meglátom, hogy csak egy szót is váltasz ezzel a rohadékkal, én komolyan mondom… nem tudom, mit csinálok!!! – mondta dühösen.

 - Krisz! Nem hallottad? Mondta, hogy van barátnője… - mondtam kissé szomorú hangon.

 - Ja. De bármikor dobhatja, és akkor simán rád mászik. Én nem leszek itt, hogy megvédjelek. Szerencse, hogy már csak egy fél évig jársz ebbe a porfészekbe… - morogta (inkább csak magának). Az utolsó megjegyzését elengedtem a fülem mellett, és inkább megismételtem magam:

 - Kocsival vagy?

 - Aha – mondta egy kicsit ellágyulva. - Hova menjünk?

 - Leginkább haza – mondtam furán. – Pihentetnem kell a kezemet.

 - Tényleg! Mi történt vele? – kérdezte egy pillanatig aggódó arcot vágva. Aztán hirtelen megint elsötétült a tekintete, és hozzátette: - Hol voltál ezzel a baromarccal?

 - A második óra után fellökött a folyosón. Ráestem a csuklómra, úgyhogy bevitt a kórházba. Három órát vártunk arra, hogy bekössék a kezem. Aztán visszahozott – mondtam unottan. Már megszoktam Krisz féltékenykedését, ezért elég rutinosan meséltem a napomat.

 - Aha… - gondolkozott. – Hé! Ezzel a kocsival mentetek? – mutatott Tomi sportcsodájára.

 - Igen… - szóltam halkan. Tudtam, mi következik…

 - De te nem ülhetsz be semmilyen gyors járműbe!!! Ezt nem hiszem el! Soha többet ne szállj be abba az autóba! Nagyon veszélyes! – Istenem, utálom, amikor ezt csinálja. Csak azért, mert korábban volt egy kis balesetem, úgy félt a kocsikázástól, mint egy kisbabát egy ijesztően vigyorgó bohóctól.

 - Krisz! Hagyjál már! Csak egy kis hányingerem volt. Nincs semmi baj, oké? Nem utazok Tomi autójával, ha nem szeretnéd – mosolyodtam el, majd egy puszit nyomtam az arcára.

 - Megígéred? – nézett mélyen a szemembe.

 - Meg – mondtam magabiztosan.

Ezután már nem történt semmi érdekes. Krisz kirakott otthon, aztán hazament, készülnie kellett valami vizsgára. Az csak később jutott eszembe, hogy mégis mit keresett a sulimnál, de nem nagyon foglalkoztam vele.

Hosszú nap volt ez a mai. Szomorúan aludtam el. Azt mondtam Krisznek, hogy nem ülök be többet Tomi kocsijába. Pedig hazudni csúnya dolog...